Fülöp
és Jakab apostolok ünnepe
Jn
14,6–14. Aki engem látott, az Atyát is látta
Az Egyház ma Fülöp és Jakab apostolokra emlékezik.
Jakabot úgy emlegeti a hagyomány, mint Alfeus fiát, aki az apostolok
küldetésének kezdetén nem akarta, hogy a pogányságból megtérteket is kötelezzék
a zsidó törvények és hagyomány követésére. Fülöpről úgy beszél János evangéliuma,
mint aki kérdéseket tesz fel az Úrnak: saját korlátairól az éhes tömeg láttán;
aztán a görögökről, akik látni akarják Jézust; végül itt van ez a mélyről
fakadó kérés, hogy láthassák az Atyát. Jézus szemrehányással válaszol: „Már oly régóta veletek
vagyok, és nem ismersz, Fülöp?” Az apostolra való emlékezés segít nekünk abban,
hogy Jézus tekintetével nézzük a világot. Vigyáznunk kell, mert előfordulhat,
hogy régóta Jézussal vagyunk, követjük, hallgatjuk őt, mégsem ismerjük még. És
itt Fülöp kérdése találkozik a mi életünkkel: a kérés, hogy megismerje Jézust,
minden tanítvány kérése, aki arra hivatott, hogy apostollá váljon, Jézus
küldöttévé, hogy hirdesse az evangéliumot másoknak, egészen a föld végső
határáig. Egészen más dolog „ismerni” Jézust, mint értesüléseket szerezni róla.
Fülöp nem érti, hogy Jézust valóban ismerni azt jelenti: befogadni a szívébe,
szeretni, megélni vele a küldetését, az ő érzéseit érezni. Az ember csak akkor
tudja észrevenni és felismerni egy nagyobb szeretet jellemző vonásait, ha a
teljes élete része lesz Jézus életének. Fülöp az általa feltett kérdéssel arra
vezet minket, hogy mélyebben keressük Isten arcát Jézuson keresztül, és vele
együtt ismerjük fel, hogy Isten jelen van minden emberben.
Imádság az apostolokkal
