Néri Szent Fülöpre (1515–1595), Róma apostolára emlékezünk.
ApCsel 18,1–8. A korintusi közösség alapítása
Pál, bár fölzaklatták az athéni tapasztalatok, mégis úgy gondolja, hogy a görögök nincsenek túl messze Istentől, és nem is önteltek annyira, hogy érzéketlenek maradjanak az evangélium iránt. Elhagyja a fővárost, és Korintus felé indul, egy másik kozmopolita görög városba, amely kikötői kereskedelméről volt híres. Amint megérkezik a városba, Aquilával és Priscillával, egy keresztény házaspárral találkozik, akik Rómából menekültek el Claudius császár zsidóellenes rendelete elől. A római közigazgatás nem tett különbséget zsidók és keresztények között. Lukács így foglalja össze, amit Pál tett: „egészen a tanításnak szentelte magát”. Minden mai keresztény közösség számára kérdést vet fel ez a megjegyzés, arra ösztönzi őket, hogy nagylelkűbben adják tovább az evangéliumot, igehirdetéssel és tanúságtételükkel egyaránt. Pál érezte, hogy sürgető szükség van az evangelizációra, és valódi szenvedéllyel élte meg. És ennek gyümölcsei nem is várattak magukra: megtért Kriszpusz is, a zsinagóga vezetője. Korintusban pedig népes közösség alakult: nagy számban voltak közöttük kereskedők, tengerészek, rabszolgák és szabadok, azaz egy kikötővárosra jellemző, életerős, színes, dinamikus csoport, amelyben ugyanakkor éppen összetettsége miatt az együttélés nem kevés konfliktussal is járt. De egy népnek érezték magukat. Minden korlátjukkal együtt azok a keresztények a maguk egységével, lelki közösségével a remény konkrét jelei voltak nem csak a kikötő lakói, hanem Korintus egész városa számára. Ezt kéri az Úr ma is a keresztény közösségektől, amelyek gyakran kisebbséget alkotnak az összetett, pluralista nagyvárosokban: legyenek a béke helyei és a szeretet kovásza, amely különböző módokon átjárja az egész várost. Diognétosz levele azt mondja a keresztény közösségről, hogy olyan, mint a város lelke. Ezt jelenti a „kilépő” Egyház, amelyről Ferenc pápa sokszor beszél. Az Egyház – minden keresztény közösség – nem önmagáért él, hanem azért, hogy „az emberi nem egységének jele és eszköze” legyen (II. vatikáni zsinat).
Imádság az Egyházért
