A cigány nép, a muszlim hitű is, megemlékezik Szent Györgyről (†303 körül), aki mártírhalált halt az Egyházért.
ApCsel 9,1–20. Pál megtérése
Pál megtérése az Újszövetség egyik legismertebb története. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője, Lukács – mintha ki akarná emelni a jelentőségét – háromszor is elbeszéli, hogyan „fordult meg” Pál, miként lett belőle az evangélium apostola. Saul (ez volt a neve), „aki még mindig gyűlölettől lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait”, kezében a főpap levelével, azzal a szándékkal indul Damaszkuszba, hogy ott teljes szigorral lépjen fel a keresztények ellen. Miközben közeledik a városhoz, hirtelen fény árasztja el. Elvakulva földre esik, és egy hangot hall, amely kétszer is nevén szólítja: „Saul, Saul!” Nem lát senkit, csak a hangot hallja, amely szól hozzá. Ami Saullal történt, valójában minden egyes hívőt érinti: ha nem esünk a földre gőgünk, az önállóságunkról való meggyőződésünk lováról, és nem érezzük meg gyengeségünket, nehéz lesz megértenünk, mit is jelent a keresztény hit. A gőg romláshoz, összetűzéshez, erőszakhoz vezet; az alázat azonban késszé tesz Isten szava meghallgatására és arra, hogy újjászülessünk. A leendő apostolt – aki a porba hullott, és mivel vak, még járni is képtelen – kézen kell fogni, és el kell vezetni Damaszkuszba, ahol – miután Ananiás három napon át vezeti az Úr megértésében, akinek hallotta a hangját – részesül a keresztségben, és új életre tér: Saulból Pál lesz, új nevet kap az új történethez, az új feladathoz. Pálnak, aki pedig „személyesen” találkozott a feltámadt Jézussal, szüksége volt egy testvérre, hogy segítsen neki „látni” és belépni a tanítványok közösségének életébe. Az evangélium megváltoztatja az életünket, mert megment a magánytól, és beilleszt a feltámadt Jézus közösségébe.
A Szent Kereszt imádsága
