ApCsel
8,1–8. Kezdetét veszi az első közösség üldöztetése és küldetése
István megkövezése fontos mérföldkő az első keresztény
közösség történetében. Elkezdődött a keresztény vértanúság története, ahogyan
egyébként maga Jézus megmondta, amikor magáról beszélt: „ha a földbe hullott
gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz” (Jn
12,24). Néhány évszázaddal később egy keresztény bölcs, Tertullianus az egyre
kegyetlenebb keresztényüldözés láttán ezt mondta: „A vértanúk vére a
keresztények magvetése.” István kegyetlen megkövezésének célpontja nem csak ő
maga volt: innentől kezdve szabadult el az erőszakos üldözés a Názáreti Jézus
első követői ellen. Lukács azt írja, hogy néhányan Jeruzsálemben maradhattak,
sokaknak viszont el kellett menekülniük, és Antiochia felé indultak, így abban
a városban folytatták az evangélium hirdetését. A keresztény igehirdetést nem
lehet láncra verni. Ha a tanítványok hűségesek, akkor az igehirdetés
megerősödik. Azt mondhatjuk, hogy a jeruzsálemi közösség elnyomása ahelyett
hogy megfékezte volna, inkább felgyorsította az evangélium hirdetésének
terjedését más városokban. A keresztény szeretet arra vezet, hogy „életünket
adjuk” az evangéliumért és a testvérekért, különösen a szegényekért. Erről
tanúskodik Fülöp is, aki szintén a hét diakónus egyike volt. Fülöp – de
ugyanezt a példát mutatja sok más tanítvány is az Egyház első közösségében,
akiknek nevét nem ismerjük – kiterjesztette az igehirdetés határait Szamária tartományra,
és újabb csodák történtek a nép körében. Isten szava sokak szívében növekedett,
és ezzel együtt növekedett a közösség.
