ApCsel 15,7–21. Az apostoli zsinat
Az apostolok és a presbiterek egybegyűltek Jeruzsálemben. Az Apostolok cselekedetei arról számol be, hogy meglehetősen heves vita támadt ezen az első keresztény gyűlésen. A „heves vita” közepette végül Péter vette magához a szót. Az apostol a maga tekintélyével és őszinteségével elmondta: az evangélium „kezdettől fogva” – vagyis még Pál megtérése előtt is – minden emberhez szólt, nem csak a zsidókhoz. És elmesélte a találkozását Kornéliusszal, aki római százados, vagyis pogány volt. Elmondta, hogy a Szentlélek leszállt erre a századosra és a családjára is, megmutatva ezzel, hogy „nem tett különbséget köztünk és köztük, amikor a hittel megtisztította a szívüket”. Péter igazat adott tehát Pál és Barnabás álláspontjának: egyedül a kegyelem, és nem a szertartások betartása szerez üdvösséget. Pál és Barnabás vették át a szót, és bemutatták a pogányok körében végzett hittérítő munkájuk értékes gyümölcseit. Azok a csodák, amelyek Isten szava hirdetésének köszönhetően végbementek a pogányok között, nyilvánvalóan bizonyították az evangélium erejét, és megmutatták, melyik utat kell követnie az Egyháznak. Lukács megjegyzi: „…az egész gyülekezet elhallgatott, és meghallgatták Pált meg Barnabást, hogy milyen csodákat tett általuk az Isten a pogányok között.” A gyülekezet ámulatát nem annyira az ékesszólásuk vagy a tanítás bölcsessége ébresztette fel, mint inkább a Pál és Barnabás igehirdetését követő megtérések különleges gyümölcseinek elbeszélése. Jakab a zsinat végén magához ragadta a szót, és Péter szavaira hivatkozva maga is védelmébe vette Pál álláspontját: az evangéliumba vetett hit az, amely üdvözít, és nem a törvény; a szenvedélyes szeretet növeli az Egyházat, mint olyan emberek gyülekezetét, akiket nem külsődleges szabályok vagy szertartások tartanak egyben, hanem annak a Jézusnak az evangéliumába vetett hit, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, bármely néphez vagy nemzethez tartozik is.
Imádság az Egyházért
