Az utolsó vacsorára és a lábmosásra emlékezünk.
Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt 116 (115); 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15.
A nagycsütörtöki evangélium arra buzdítja a tanítványokat, hogy hajoljanak le, és mossák meg egymás lábát. Új parancs ez, és nagy ajándékot kapunk vele ezen az estén. A ma esti szent liturgián a lábmosás jel, a követendő út jele: meg kell mosni egymás lábát, kezdve a legszegényebbekkel. A nagycsütörtök megtanít arra, hogyan éljünk, és hol kezdjük az életet: az igazi élet nem az, ha szálfaegyenesen állunk, bezárkózva saját büszkeségünkbe. Az evangélium szerinti élet azt jelenti, hogy lehajolunk testvéreinkhez, kezdve a leggyöngébbeken. Olyan út ez, mely a mennyből indul, mégis a legemberibb út. Mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy valaki lehajoljon hozzánk, és arra is, hogy mi magunk hajoljunk le testvéreinkhez. A nagycsütörtök igazán emberi nap: Jézus szeretetének napja, aki lehajol, egészen barátai lábáig. És mindenki a barátja, az is, aki nemsokára elárulja. Jézus számára senki nem ellenség, számára minden szeretet. A lábmosás nem pusztán gesztus, hanem életmód.
Jézus valójában mindig erre vágyott és még azon az estén is az övéivel akart lenni; a tegnapiakkal és a maiakkal, beleértve minket is. Leült az asztalhoz a tizenkettővel, fogta a kenyeret, és szétosztotta közöttük, mondván: „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Ugyanígy tett a borral telt kehellyel is: „…ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.” Táplálékunk lett, hogy test legyen a testünkből. Ez a kenyér és ez a bor a mennyből leszállt táplálék számunkra, akik zarándokok vagyunk a világ útjain. Ezek tesznek bennünket Jézushoz hasonlóbbá, segítenek úgy élni, ahogyan ő élt, a jóság, a szolgálat, a gyengédség, a szeretet, a megbocsátás érzéseit ébresztik bennünk. Ugyanazokat az érzéseket, amelyek arra késztetik, hogy mint egy szolga, megmossa a tanítványok lábát.
A vacsora végeztével az Olajfák hegyére indul. Ott újra letérdel, sőt, a földre borul, vérrel verejtékezik a fájdalomtól és a félelemtől. Engedjük, hogy legalább kicsit megérintsen minket ez az ember, aki olyan szeretettel szeret minket, amilyen még nem volt a világon. És amikor megállunk a sír előtt, mondjuk el neki, hogy a barátai vagyunk. Ma nálunk is inkább az Úr az, akinek szüksége van rá, hogy valaki vele legyen. Halljuk meg kérését: „Halálosan szomorú a lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok velem!” (Mt 26,38) Hajoljunk le hozzá, és ne tagadjuk meg tőle a vigaszt, hogy mellette vagyunk.
Nagyheti imádság
