Lk 18,9–14.
Példabeszéd a farizeusról és a vámosról
9Néhány
elbizakodottnak pedig, akik azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat
megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: 10»Két ember fölment a
templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. 11A
farizeus megállt, és így imádkozott magában: ‘Istenem! Hálát adok neked, hogy
nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez
a vámos is. 12Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok
mindenemből.’ 13A vámos pedig távol állt meg, nem merte a
szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ‘Istenem! Légy irgalmas
nekem, bűnösnek!’ 14Mondom nektek: ez megigazultan ment haza,
amaz pedig nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki
magát megalázza, felmagasztalják.«
Jézus gyakran
beszél tanítványainak az imádság fontosságáról. Ő maga ad rá példát: az
evangélisták gyakran láttatják úgy Jézust, hogy imádkozik. Az imádságban
megnyitjuk szívünket Isten előtt, és ez megmutatja azt is, mi van a szívünkben.
A farizeus és a vámos olyanok, mint szívünk két aspektusa, amelyek – az Úr
előtt állva – segítenek megérteni, hogy kik vagyunk. „Hálát adok neked, hogy
nem vagyok olyan, mint a többi ember” – mondja a farizeus. Aki igaznak tartja
magát, úgy érzi, hogy joga van ítélkezni, elítélni. Önmagunk felmagasztalása
végül mindig mások megvetéséhez vezet. A farizeus nem Isten, hanem önmaga előtt
áll. Valójában magányos ember: a templomban nem talál senkit, sem Istent, sem a
felebarátját! Zúdítja magából az önmagáról és másokról szóló ítélkező szavakat,
és nem hallgat az Úr szavára. A vámos viszont tudja, hogy ki ő, és hogy hol
van, a templomban nem önmaga, hanem az Úr előtt áll, és érzi, hogy mekkora
távolság van kicsinysége, bűne és Isten szeretetének nagysága között. Ezért
talál rá az a vámos az imádságban a szeretetre, amelyre szüksége van. Ő
megigazulva tér haza, míg a másik megmarad olyannak, amilyen volt. Megigazulni
azt jelenti, hogy szeretve lenni úgy, amilyenek vagyunk – és ahogy Pál apostol
emlékeztet bennünket, a Jézusba vetett hit által igazulunk meg, aki meghalt és
feltámadt értünk, és nem a cselekedeteink által, nem azért, mert jónak
gondoljuk magunkat. Akkor vagyunk igazak, ha a vámos egyszerűségével és
alázatával tudjuk kimondani, hogy kik vagyunk. „Isten, irgalmazz nekem,
bűnösnek!” Ebben az imádságban benne van annak az embernek az egész élete, olyan
imádság ez, amely könyörgéssé, segítségkéréssé válik, önmagáért és mindenkiért.
Az Úr Jézus számára ez az imádság, amely a vámos szívéből fakad, amely a gyengeség,
a törékenység beismerésének tűnhet, az öröm, a megújulás, az újra felfedezett
szeretet, a szív újjászületésének kezdete. Ez az evangéliumi rész tehát
mindannyiunkat emlékeztet arra, hogy kik vagyunk Isten előtt, és mi felé kell
irányítanunk az imádságunkat. Segítsen az Úr, hogy felismerjük bűneinket, hogy
a vámoshoz hasonlóan könyörögjünk irgalomért, hogy alázatosak legyünk, a
nagylelkűség és a rendelkezésre állás útját választva, hogy megigazuljunk nála
és megtaláljuk szeretetét.
Előesti imádság
