Jézus kereszthalálára emlékezünk.
Jn 18,1–19,42. Jézus halála
A szenvedéstörténet folyamatosan zajlik. Számtalan Olajfák hegyén folytatódik a világban, mindenütt, ahol háború van, és menekültek milliói zsúfolódnak össze. Folytatódik ott, ahol az emberek földre borulnak félelmükben. Folytatódik ott, ahol magukra hagyják a haldoklókat. Folytatódik mindenhol, ahol az emberek vért izzadnak fájdalmukban és kétségbeesésükben. János evangéliuma a szenvedéstörténetet az Olajfák hegyétől kezdi. Jézusnak az őrséghez intézett szavai jól kifejezik szándékát, hogy senki ne vesszen el övéi közül. Amikor jönnek az őrök, Jézus elébük megy: „Kit kerestek?” Mikor pedig azt válaszolják: „A názáreti Jézust”, így felel: „…ha engem kerestek, ezeket engedjétek el.” Nem akarja, hogy bántsák az övéit. Ellenkezőleg, meg akarja menteni őket, távol akar tartani tőlük minden rosszat.
Pedig volt olyan pillanat, amikor kevés kellett volna ahhoz, hogy megmentse magát. Pilátus meg van győződve ártatlanságáról, és csak azt szerette volna, hogy tisztázzon néhány dolgot. Jézus azonban hallgat. „Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek?” Péter beszél, és megmenekül. Jézus hallgat, mert nem akar elveszíteni a rábízottak közül senkit, és keresztre feszítik.
Mi is azok között vagyunk, akiket rábízott az Atya. Magára vette bűneinket, keresztjeinket, hogy könnyítsen terheinken. A nagypénteki liturgián ünnepélyesen behozzuk a keresztet, letérdelünk elé, és megcsókoljuk. A kereszt nem átok immár, hanem az evangélium, új élet forrása. „Önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen” (Tit 2,14) – írja Pál apostol. Arra a keresztre feszítették fel az önszeretet mindaddig legyőzhetetlen törvényét.
Nagyheti imádság
