MÁRCIUS 26., NAGYKEDD

Korunk mártírjaira, az új vértanúkra emlékezünk.

 

Jn 13,21–33.36–38. Az árulás megjövendölése

E szavak után Jézusnak mélyen megrendült a lelke, s megerősítette: „Bizony, bizony, mondom nektek: Egyikőtök elárul.” ²²Erre a tanítványok egymásra néztek, mert nem tudták, melyikükről mondta. ²³A tanítványok közül az egyik, akit kedvelt Jézus, az asztalnál Jézus mellett ült. ²⁴Simon Péter intett neki és kérte: „Kérdezd meg, kiről beszél.” ²⁵Erre Jézus keblére hajolt és megkérdezte: „Uram, ki az?” ²⁶Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot, fogta és az áruló Júdásnak nyújtotta, az iskarióti Simon fiának. ²⁷A falat után rögvest belészállt a sátán. Jézus csak ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” ²⁸De az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta neki. ²⁹Mivel Júdás kezelte a pénzt, némelyek azt gondolták, hogy Jézus megbízta: „Vedd meg, amire az ünnepen szükségünk lesz.” Vagy hogy adjon valamit a szegényeknek. ³⁰Mihelyt átvette a falatot, Júdás nyomban elment. Éjszaka volt. Amikor elment, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. ³²Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti. ³³Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova megyek, oda ti nem jöhettek. Simon Péter megkérdezte tőle: „Uram, hová mégy?” „Ahova megyek – válaszolta Jézus –, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” ³⁷Péter fogadkozott: „Miért ne követhetnélek már most? Életemet adom érted.” ³⁸Jézus leintette: „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked: Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.

 

Jézus tudja, hogy Júdás hamarosan elárulja őt. Ennek a tanítványnak nem számít, hogy Jézus eléje is letérdelt, hogy megmossa lábát. Megmosta, megérintette és talán meg is csókolta a lábát, és most ezeken a lábakon készül elindulni, hogy elárulja őt. Jézus kimondhatatlan szomorúsággal szól a tizenkettőhöz: „Egyikőtök elárul.” Mindenkin eluralkodik a zavarodottság. Nem elég fizikailag Jézus közelében maradni, ami igazán számít, az a szív közelsége és az ő megváltó tervének befogadása. Élhetünk a tanítványok közösségében, követhetjük a hívő ember életének ritmusát, de ha szívünk nem kapcsolódik szorosan Isten szavához, ha nem gyakoroljuk konkrétan a legszegényebbek iránti szeretetet, ha a testvérek között nem valósul meg az egység, ha nem csatlakozunk az ő igazságos és békés világot építő tervéhez, akkor a szívünk lassacskán eltávolodik. És természetesen miközben elhalványul bennünk Jézus arca, az „én” egyre növekszik. Mindaz, ami korábban Jézus iránti szeretet volt, saját magunk és dolgaink imádatává válik. És természetes módon csúszunk le innen az árulásig. A jó és a rossz, a szeretet és a bizalmatlanság közötti harc a szívünkben zajlik. Ezekben nem lehet kompromisszumot kötni. Júdás megtette. Ezekben a napokban Jézus nem annyira azt kéri, hogy szolgáljuk őt, inkább azt, hogy maradjunk a közelében, kísérjük el, ne hagyjuk egyedül. Ha valamire, akkor arra int bennünket, hogy maradjunk figyelmesek, ne váljunk a megszokások rabjává. Az árulás olyan szívből fakad, mely képtelen a meghallgatásra. Ha félredobjuk az evangéliumot, a saját szavaink, saját gondolataink, saját érzéseink kerülnek előtérbe. Mindannyiunknak virrasztania kell. Péter és a többi tanítvány vele maradtak azon az estén, megvallva hűségüket mindhalálig – és néhány nap elteltével előbb magára hagyták, majd megtagadták őt. Ne önmagunkban bízzunk, hanem hagyatkozzunk mindennap az Úr szeretetére és védelmező gondoskodására.

Nagyheti imádság