Jn 11,45–57. A
főtanács úgy dönt, Jézusnak meg kell halnia
Sokan a zsidók
közül, akik Máriához és Mártához jöttek, és látták, amit tett, hittek
benne. 46De néhányan közülük elmentek a farizeusokhoz, és
elmondták nekik, hogy Jézus miket cselekedett. 47Erre a főpapok
és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és azt mondták: »Mit csináljunk? Ez
az ember ugyanis sok csodajelet művel. 48Ha hagyjuk ezt neki,
mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk
földünket és népünket.« 49Egyikük pedig, Kaifás, aki abban az
esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: »Ti nem tudtok semmit, 50s
arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az
egész nemzet elvész!« 51Ezt pedig nem magától mondta, hanem,
főpap lévén abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a
nemzetért, 52és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten
szétszórt gyermekeit egybegyűjtse. 53Attól a naptól tehát
elhatározták, hogy megölik őt. Ezért Jézus már nem járt nyilvánosan a zsidók közt. Elment onnan a puszta
melletti vidékre, egy Efraim nevű városba, és ott tartózkodott a tanítványaival
együtt.
55Közel volt a zsidók Pászkája, és vidékről sokan mentek föl Jeruzsálembe
Húsvét előtt, hogy megszenteljék magukat. 56Keresték Jézust, és
a templomban azt mondogatták egymásnak: »Mit gondoltok? Vajon eljön-e az
ünnepre?« 57A főpapok és a farizeusok pedig parancsot adtak,
hogy ha valaki megtudja, hol van, jelentse, és elfogják őt.
Ez az evangéliumi szakasz Lázár feltámasztása után következik, és
mintegy előkészít minket a nagyhétre, a Jézus szenvedéséről és haláláról való
megemlékezésre és feltámadásának megünneplésére. A főpapok megértették, hogy
Lázár feltámasztása annyira rendkívüli esemény, hogy Jézus mozgalmának
megállíthatatlan növekedéséhez vezethet. Kaifás veszi magához a szót a főtanács
plénuma előtt, és ünnepélyesen kijelenti: „...jobb, ha egy ember hal meg a
népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” Tudtán kívül ugyan, de ezzel
megmagyarázta Jézus, a világ egyedüli üdvözítője misztériumának legigazabb,
legmélyebb értelmét. Hiszen Jézus halála tényleg ledönti majd a népeket
elválasztó falakat, és a történelem új irányt, új lendületet vehet a nemzetek
egysége felé. Nemcsak „Izrael fiai” menekülnek meg, hanem Isten minden gyermeke.
Egészen különös, hogy éppen azon a gyűlésen, ahol megnyílt mindenki számára az
üdvösség, Jézus haláláról döntöttek. A döntés hosszú szembenállást zárt
le, mely most érte el tetőpontját. Jézus egyre világosabban megérti: az
ellenállás odáig jutott, hogy döntenek az elfogatásáról, ahogyan egyébként már
többször is előre jelezte tanítványainak. Visszavonul, és Efraimba megy
tanítványaival. Az imádság és az elmélkedés ideje volt ez. Növekedniük kellett
a közösségben, meg kellett szilárdítaniuk a barátság és a testvériség
kötelékeit, és a tanítványoknak mindenekelőtt növekedniük kellett a Mesterük
iránti hitükben. Jézus jól tudta, mennyire fontos, főleg abban a pillanatban,
hogy összegyűjtse a tanítványokat, és megszilárdítsa hitüket. Próbált elrejtőzni,
hogy ne verődjön köré tömeg, hiszen ekkorra már mindenütt fölismerték. De az
emberek vágytak rá, hogy találkozzanak, beszéljenek vele, megérintsék,
olyannyira, hogy a húsvétra Jeruzsálembe érkező zarándokok közül sokan azért
mentek a templomba, hogy láthassák Jézust. A sokaságnak ez a vágya, hogy
lássa Jézust, minket is arra hív, hogy ezekben a napokban ne szakadjunk el a
különleges Mestertől, aki „csupa jót tett”.
Előesti imádság
