Január 31., kedd

Emlékezzünk Modestára, a hajléktalan asszonyra, akit a római Termini-pályaudvaron hagytak meghalni. Nem segítettek rajta, mert piszkos volt. Vele együtt emlékezzünk minden elhunyt hajléktalanra.

22. (21) zsoltár – Dicsőítsék az Urat mind, akik keresik



26 A tied dicséretem a nagy közösségben,
azok előtt, akik félnek téged, beváltom fogadalmam.
27 A szegények esznek és jóllaknak.
Dicsőítsék az Urat mind, akik keresik:
szívük élni fog mindörökké!
28 A föld határai erről emlékeznek
és az Úrhoz térnek mind.
Leborul előtte
a pogányok minden törzse,
29 hiszen az Úré a királyság,
ő uralkodik a népeken.
30 Csak őelőtte borul le
a földnek minden hatalmassága,
előtte hajolnak meg mind,
akik a porba visszatérnek,
és lelkem neki fog élni.
31Nemzetségem neki fog szolgálni.
Az Úrról beszélnek majd az eljövendő nemzedéknek,
32igazságosságát hirdetik
a jövő népének:
ő vitte ezt végbe.

A zsoltárversek, amelyeket az olvasmány után éneklünk, a jól ismert 22. zsoltárból valók, amely azokkal a szavakkal kezdődik, melyet Jézus a kereszten mondott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (1).  Ez az aggodalommal teli nyitó kérdés magába foglalja az egész zsoltárt, ahogy magába foglalta Jézus szenvedését, és benne a föld minden reményvesztettjének kiáltását. A szenvedő ember magyarázatot kér Istentől arra, amit nem ért. Ez a zsoltár Istenhez, az én Istenemhez, a mi Istenünkhöz szóló könyörgés. Ő a mi Istenünk és mi az övéi vagyunk; és mégis elhagyni látszik minket, nem törődve szenvedésünkkel. Olyan kiáltás ez, melyben egyszerre van jelen az odatartozás és az elhagyatottság; az ember kérdése és az Isten csendje. A megannyi elhagyatott szegény, halálra ítélt, magányos beteg, elnyomás alatt élő nép, az emberi erőszak vagy a természeti csapások áldozatainak kérdése ez. Miért? A szenvedőkben sok az aggodalom, mindazonáltal megmarad a remény; a gyötrő elhagyatottság mellett ott a bizakodás: ez a hit csodája. A zsoltáros segítségül hívja Istent, hogy ne maradjon tőle távol. És meghallgatásra talál. A panasz – a 23. versnél vagyunk – hálaimába csap át: „Nevedet hirdetni fogom testvéreim előtt, és a közösségben dicsőítlek téged” (23). A zsoltár második felénél vagyunk, a szenvedő már gyógyulást nyert Isten szeretetéből, mindenkinek hirdeti az Úr hatalmát és jóságát, mely nem hagyja el akkor sem, amikor már minden jel erre utal. A gyötrő kérdéssel kezdődő zsoltár derűvel teli bizonyossággal végződik. A ma ajkunkra adott szavakat áthatja a dicsőítés a megmenekülés új távlata miatt. A zsoltáros áttekinti az Úr jóságos tetteit, kezdve a szegények gondozásával: „A szegények esznek és jóllaknak” (27). Az üdvösség, ahogy a zsoltáros sugallja, a szegényeknél – Ferenc pápa kifejezésével élve: a periférián – kezdődik: „A szegények majd esznek és jól laknak. Dicsőítsék az Urat mind, akik keresik” (27). A szegények iránti szeretetet az teszi vonzóvá, hogy az Úr ingyenes szeretete mutatkozik meg benne: „A föld határai erről emlékeznek és az Úrhoz térnek mind. Leborul előtte a pogányok minden törzse” (28). Ezt az útmutatást jobban meg kell becsülnünk. A szegények iránti szeretet a legbiztosabb út arra, hogy „meglássuk” Isten szeretetét. Ezt az utat mindenki megláthatja és járhat rajta. Ez a legfontosabb, amit átadhatunk a következő generációknak. A megsegített szegényeket látva ezt mondják majd: „ő vitte ezt végbe” (32).
Imádság az Úr anyjával, Máriával