A Julianus-naptárt követő keleti keresztények Szent Antalra
emlékeznek, aki a mai Kijev mellett, egy barlangban élt remeteként (†1073).
Szent Teodózzal együtt az orosz szerzetesség atyja, a barlangmonostor
alapítója. Az Ukrajnában és Oroszországban élő keresztényekre emlékezünk.
Bölcs 12,13.16–19; Zsolt 85; Róm 8,26–27; Mt 13,24–43.
A mai, tizenhatodik évközi vasárnapon, pünkösd után
folytatódik Máté evangéliumának olvasása a 13. fejezettel, ami a múlt héten
vette kezdetét. Ez a „példabeszédek fejezete”, melyek mindegyike a mennyek
országáról szól. Ez Jézus igehirdetésének egyik központi témája, megértése
tehát döntő fontosságú magának az evangéliumnak, és Isten emberekre vonatkozó
akaratának a megértése szempontjából. A három példabeszédben Jézus a mennyek
országát először búzaszálakhoz hasonlítja, amelyek kénytelenek együtt élni a
konkollyal; majd piciny mustármaghoz, amelyből később óriási fa nő; végül pedig
a csipetnyi kovászhoz, amely az egész tésztát megkeleszti. Ezeknek az
evangéliumi szavaknak a hallatán kitágul a szívünk és az elménk, és jobban meg
tudjuk élni és ítélni az emberi történelmet. A konkolyról szóló példabeszéd
talán egyike azoknak az evangéliumi részeknek, melyeknek döntő szerepük volt
azokban a történelmi pillanatokban, amikor a vallásos emberek fokozottan
fenyegetve látták az igazságot, és úgy érezték, meg kell védelmezniük.
Mondhatni, a keresztények által folytatott vallásháborúk hosszú története során
ez a szentírási szakasz volt az, amely leginkább akadályt gördített a
háborúskodás elé, elgondolkodtatta őket és kétséget ébresztett bennük. A föld
gazdája ugyanis igen különösen viselkedik. Megtudja, hogy az ellenség konkolyt
vetett oda, ahova ő a jó magot elvetette. Mégis kezdettől fogva megtiltja
szolgáinak, akik ezt hírül adják neki, hogy kitépjék a kártevő növényt.
Miért fékezi a gazda azoknak az igyekezetét, akik
nyilvánvalóan csak az ő művét akarják megvédeni? Ez a kérdés bevezet minket
Isten szeretetének mélységes mély titkába. A Bölcsesség könyvében (a mai első
olvasmányban) a következő áll: „Bár hatalom van a kezedben, szelíden ítélsz, és
nagy kímélettel vezetsz bennünket”. Az emberi igazságszolgáltatásnak megálljt
int a könyörületesség misztériuma. Mondhatnánk, hogy ebből a példabeszédből
ered a keresztény türelem története, mint ahogy a türelem elárulásának
története is. Ez az ige kiszárítja a manicheizmus gonosz hajtásának gyökerét,
és minden olyan egyéb megkülönböztetést, amely éles határvonalat von jók és
gonoszak, igazak és bűnösök között. Ebben a történetben a határtalan türelemre
való meghívás mellett dióhéjban az is benne van, hogy tiszteljük
ellenségeinket, még akkor is, ha nem csupán személyes ellenfeleink, hanem a
legjobb és legszentebb ügynek, Istennek, az igazságnak, a nemzetnek, a
szabadságnak az ellenségei.
Ez a példabeszéd – amely oly távol áll a mi logikánktól és
viselkedésünktől – a béke kultúrájának alapja. Ma, amikor tanúi vagyunk a
tragikus helyi konfliktusok elszaporodásának, folyik a könnyű célpontok
keresése (hogy így erősnek érezhessük magunkat), fontos, hogy újra megfontoljuk
ezeket az evangéliumi szavakat, hogy előnyben részesítsük, vagy legalábbis ne
zárjuk ki a párbeszéd és a tárgyalás lehetőségét. Ez a magatartás nem a
gyengeség és a megadás jele, hanem megadja minden embernek a lehetőséget, hogy
saját szíve mélyére pillantva meglássa Istennek és az ő igazságosságának a
lenyomatát. Ehhez intelligenciára és – miért is ne – ravaszságra van szükség,
hogy ellenségünk szemébe nézve meglássuk a jóindulatot és akár az őszinte
békevágyat is. Ez annyi, mint felülemelkedni az ellenségeskedés logikáján.
A példabeszéd nem állítja, hogy nincsenek ellenségeink. Épp
ellenkezőleg. Utat mutat számunkra, hogy másképp bánjunk velük: az erőszakos
lekaszálás helyett, mellyel megkockáztatjuk, hogy a jó növényt is kiirtjuk,
inkább a türelmes válogatást és várakozást kell választanunk. Ez a nagy
bölcsesség hihetetlen erőt hordoz. A türelemnek és a békének ez az igéje
valóban hasonlít az apró mustármaghoz és a kevéske kovászhoz. Ha engedjük, hogy
megnőjön bennünk és az emberi történelemben, akkor legyőzi az ellenségeskedés
és a háborúskodás szellemét. Ha befogadjuk a föld gazdájának a döntését, az
képes megváltoztatni az egész emberiséget. A rossz növények növekedésétől nem
kell megijednünk. Az számít igazán, hogy a lehető legjobban segítsük a jó
növény növekedését. Így már most a földön megmutatkozik majd a mennyek országa.
Imádság az Úr napján
