János
20,24–29. Tamás hite
24A
tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz,
nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. 25A
tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De kételkedett:
„Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat
a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.”
26Nyolc
nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott
volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt.
Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség
nektek!” 27Aztán
Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet!
Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem
hívő!” 28Tamás
fölkiáltott: „Én Uram és Istenem!” 29Jézus
csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem
látnak, mégis hisznek.”
A mai napon a
Didimusznak is nevezett Szent Tamást ünnepeljük. János
evangéliuma többször is említi őt a Jézus megdicsőüléséhez
kötődő misztériumokkal összefüggésben. Képes a nagylelkű
nekibuzdulásra: Lázár halálakor például ő biztatja a
tanítványokat, hogy tartsanak Jézussal, akár életük árán is.
A hagyomány szerint Tamás Perzsiában és India nyugati partjainál
hirdette az evangéliumot és ott is halt mártírhalált: a malabár
keresztények őt tartják egyházuk megalapítójának. A mai
evangélium a húsvét utáni napok történései közepette állítja
elénk Tamást. Húsvét estéjén Jézus megjelenik az utolsó
vacsora termében összegyűlt tanítványoknak. Tamás azonban nincs
közöttük. Ő az egyetlen. Az ő szívét is megsebezte mindaz, ami
történt, de ő eltávolodik a többiektől. Azt mondhatjuk, hogy
vele együtt távol vannak mindazok – köztük mi is –, akik
attól a naptól kezdve hallották a feltámadás evangéliumát az
apostolok jóvoltából. Tamás azonban nem hisz a többi
tanítványnak, amikor elmesélik, mi történt. Tamás számára –
és nem ő az egyetlen – lehetetlen, hogy a halál helyeiből élet
szülessen; felfoghatatlan, hogy egy keresztre feszített ember új
életre keljen. Realista, aki végül cinikussá, keménnyé válik,
szinte vulgárissá, amikor Jézus sebeiről beszél, amelyek a
szenvedés nyomait hordozzák, és könyörtelenül hirdetik, hogy lehetetlen
remélni. A cinikus ember számára a remény illúziónak tűnik és
a rossz, a gonosz mondja ki az utolsó szót az életről. A következő vasárnap
Jézus újból visszatér és a „béke” szavával üdvözli őket.
A remény életben tartásához kitartás és sok megerősítés
kell. Mindenkinek szüksége van rá, hiszen a rossz mindig
végérvényesnek, a szeretet pedig átmenetinek, bizonytalannak
tűnik. Jézus ekkor így szól Tamáshoz: „ne légy hitetlen,
hanem hívő!”, és arra biztatja, hogy ujjával érintse meg a
tenyerét és tegye a kezét az oldalán lévő sebbe, amelyek
hitetlensége tárgyát képezték. Tamás ebben a pillanatban térdre
veti magát és megvallja hitét: „Én Uram, és Istenem!” Nem
annyira Tamás érinti meg Jézus sebeit, sokkal inkább Jézus
szavai érintik és indítják meg Tamás szívét. Valójában,
Tamás minden tanítványban jelen van, azokban, akik nehézségekkel
küzdenek és kételkednek, jelen van abban, aki szenved, mert nem
tud hinni, jelen van abban, akinek fáj, hogy nem képes szeretni,
jelen van abban, aki számára nem könnyű remélni. Mindez azonban
valamiképpen közelebb visz a hithez. Jézus vasárnapról
vasárnapra visszatér hozzánk és azt mondja: „Boldogok, akik nem
látnak, mégis hisznek.” Szavai – ha engedjük, hogy megérintsék
a szívünket – elegendőek ahhoz, hogy higgyünk. A hit embere nem
az, aki meggyőzi önmagát, hanem az, aki ráhagyatkozik az Úrra és
hisz abban is, amit nem lát.
Imádság
a betegekért
