Iz 55,10–11; Zsolt 64; Róm 8,18–23; Mt 13,1–23
Imádság az Úr napján
Az evangéliumban Jézust a Galileai-tó partján látjuk, amint kénytelen beszállni egy bárkába, mivel óriási tömeg gyűlt össze körülötte. Elmond egy fontos példázatot, és ami ritkán fordul elő az
evangéliumokban, ő maga meg is magyarázza. A példabeszéd világos: meg kell
hallgatnunk az evangéliumot, és a szerint kell élnünk, nem pedig a saját gőgös
elképzeléseink szerint. A magvető kimegy vetni, és széles mozdulatokkal szórja
a magot. Úgy tűnik, nem törődik azzal, hogy megfelelő földbe szórja-e a magot,
hiszen sok mag veszendőbe megy. Csak azok a magok hoznak jó termést, amelyek jó
földbe hullnak. Jézus, még ha ezt nem is mondja ki, a magvetőhöz hasonlítja
magát. Jellemzően ő az, ő és nem mi, aki nagylelkűen széjjelhinti a magvakat.
Ez a magvető nem a számítgatás embere; sőt úgy tűnik, az olyan földekben is
bízik, amelyek inkább nevezhetők útnak vagy kövek halmazának, mint felszántott,
vetésre alkalmas földnek. Itt is elszórja a magot, abban a reményben, hogy
gyökeret ereszt. A magvetőnek az egész földterület fontos. Gyakorlatilag
nincsen olyan része a földnek, amelyet ne tartana méltónak a figyelemre. Nem
hagy ki egyetlen talpalatnyi felületet sem. A föld a világ, amelybe mindannyian
beletartozunk. A földdarabok különbözőségében nem nehéz felismerni azokat
az összetett helyzeteket, amelyek a világban vagy akár bennünk előfordulhatnak.
Jézus nem akarja az embereket két csoportba sorolni, a jó és a rossz földhöz
hasonlókra osztani.
Mindnyájunkban benne rejlik az összes lehetőség, amelyekről
az evangélium beszélt. Egyik nap talán „kövesebbek” vagyunk, máskor kevésbé;
egyik nap befogadjuk az evangéliumot, de később hagyjuk, hogy meglepjenek a
kísértések; következő alkalommal meghallgatjuk, és termőre fordul bennünk.
Egyetlen dolog azonban biztos: mindnyájunknak szükségünk van rá, hogy a magvető
kijöjjön a földre, megforgassa a rögöket, kiszedje a köveket, kihúzgálja a
gyomokat, és bőségesen elszórja a magot. Szinte mindegy, hogy köves-e a föld,
vagy jó, az a fontos, hogy befogadja a magot, vagyis Isten szavát. Hiszen az
Isten szava mindig ajándék. És bár kívülről érkezik, oly mélyen be tud hatolni
a földbe, hogy szinte eggyé válik vele. Kezünk, mely talán ahhoz szokott, hogy
olyan dolgokat érintsen, amiknek nagy értéket tulajdonítunk, csekélységnek
tartja ezt a kicsiny magot. Hányszor előfordul, hogy sokkal fontosabbnak
tartjuk a saját hagyományainkat és megszokásainkat a könnyű és gyenge
evangéliumi szónál! És mégis, ahogyan a kicsiny mag magában hordozza a jövőbeli
növény erejét, úgy hordozza az evangélium igéje is azt az energiát, amely a
jövőnket és a világ jövőjét teremti. Az a fontos, hogy ne forduljunk szembe
vele. Izajás próféta írja: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér
oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy
magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal
is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem
végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem” (Iz 55,10–11).
Imádság az Úr napján
