Július 16., évközi 15. vasárnap

Kármelhegyi Boldogasszony ünnepe

Iz 55,10–11; Zsolt 64; Róm 8,18–23; Mt 13,1–23

Imádság az Úr napján

Az evangéliumban Jézust a Galileai-tó partján látjuk, amint kénytelen beszállni egy bárkába, mivel óriási tömeg gyűlt össze körülötte. Elmond egy fontos példázatot, és ami ritkán fordul elő az evangéliumokban, ő maga meg is magyarázza. A példabeszéd világos: meg kell hallgatnunk az evangéliumot, és a szerint kell élnünk, nem pedig a saját gőgös elképzeléseink szerint. A magvető kimegy vetni, és széles mozdulatokkal szórja a magot. Úgy tűnik, nem törődik azzal, hogy megfelelő földbe szórja-e a magot, hiszen sok mag veszendőbe megy. Csak azok a magok hoznak jó termést, amelyek jó földbe hullnak. Jézus, még ha ezt nem is mondja ki, a magvetőhöz hasonlítja magát. Jellemzően ő az, ő és nem mi, aki nagylelkűen széjjelhinti a magvakat. Ez a magvető nem a számítgatás embere; sőt úgy tűnik, az olyan földekben is bízik, amelyek inkább nevezhetők útnak vagy kövek halmazának, mint felszántott, vetésre alkalmas földnek. Itt is elszórja a magot, abban a reményben, hogy gyökeret ereszt. A magvetőnek az egész földterület fontos. Gyakorlatilag nincsen olyan része a földnek, amelyet ne tartana méltónak a figyelemre. Nem hagy ki egyetlen talpalatnyi felületet sem. A föld a világ, amelybe mindannyian beletartozunk. A földdarabok különbözőségében nem nehéz felismerni azokat az összetett helyzeteket, amelyek a világban vagy akár bennünk előfordulhatnak. Jézus nem akarja az embereket két csoportba sorolni, a jó és a rossz földhöz hasonlókra osztani.

Mindnyájunkban benne rejlik az összes lehetőség, amelyekről az evangélium beszélt. Egyik nap talán „kövesebbek” vagyunk, máskor kevésbé; egyik nap befogadjuk az evangéliumot, de később hagyjuk, hogy meglepjenek a kísértések; következő alkalommal meghallgatjuk, és termőre fordul bennünk. Egyetlen dolog azonban biztos: mindnyájunknak szükségünk van rá, hogy a magvető kijöjjön a földre, megforgassa a rögöket, kiszedje a köveket, kihúzgálja a gyomokat, és bőségesen elszórja a magot. Szinte mindegy, hogy köves-e a föld, vagy jó, az a fontos, hogy befogadja a magot, vagyis Isten szavát. Hiszen az Isten szava mindig ajándék. És bár kívülről érkezik, oly mélyen be tud hatolni a földbe, hogy szinte eggyé válik vele. Kezünk, mely talán ahhoz szokott, hogy olyan dolgokat érintsen, amiknek nagy értéket tulajdonítunk, csekélységnek tartja ezt a kicsiny magot. Hányszor előfordul, hogy sokkal fontosabbnak tartjuk a saját hagyományainkat és megszokásainkat a könnyű és gyenge evangéliumi szónál! És mégis, ahogyan a kicsiny mag magában hordozza a jövőbeli növény erejét, úgy hordozza az evangélium igéje is azt az energiát, amely a jövőnket és a világ jövőjét teremti. Az a fontos, hogy ne forduljunk szembe vele. Izajás próféta írja: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem” (Iz 55,10–11).


Imádság az Úr napján