Július 31. hétfő

106. zsoltár 19-23 Bocsásd meg Uram, néped hűtlenségét


19A Hórebnél borjút készítettek,
és az öntött képet imádták.
20Dicsőségüket fölcserélték
a füvet evő bika képével.
21Elfeledték Istent, aki megszabadította őket,
aki nagy dolgokat művelt Egyiptomban,
22csodákat Kám földjén,
félelmetes dolgokat a Vörös tengeren.
23El is határozta volna, hogy elpusztítja őket,
ha választottja, Mózes, nem állt volna résen,
hogy elhárítsa haragját, nehogy megsemmisítse őket. 

Ezzel a zsoltárral ér véget a zsoltáros ötödik könyve, és a megelőző zsoltárok másik arcát mutatja meg. Itt Izrael történetét úgy olvashatjuk, mint a nép árulásának botrányát, míg a 105. zsoltárban Izrael története Isten nagy tettei között szerepelt. Lehetetlen az ember bűneiről beszélni anélkül, hogy Isten irgalmáról ne beszélnénk. Az egész zsoltár a bűnök megvallásáról szól. A zsoltáros arra hív minket, hogy Isten irgalmát ünnepeljük. „Magasztaljátok az Urat, mert jó: irgalma örökké megmarad.” (1. vers). A hívő, aki megvallja bűnét, tudja, hogy megbocsátást nyer, nyilvánvalóan nem érdemei miatt, hanem Isten szeretetének nagysága miatt. Így mi, bűnös emberek is bizalommal kérhetjük: „Emlékezzél meg jóságosan népedről… vétkeztünk, ahogy atyáink is, szembeszegültünk és gonoszat műveltünk” (4. és 6. vers). Igaz, divatos a bűn, a bálványimádás, a feledékenység, a csak magunkra gondolás. A zsoltáros elmond néhányat a számtalan árulás közül, amely Izrael életét jellemezte. Az első képben (7-12. vers) elmeséli a Vörös-tengeren való átkelés előtti hitetlenséget elmondja az Isten elleni tiltakozást, és a rabszolgaság iránti nosztalgiát a pusztai vándorlás alatt. Azután Dátán és Abiron lázadásának elbeszélésével (16-18. vers), majd az aranyborjú bálványozásával (19-23. vers) folytatódik. Az izraeliták újra „elfeledték Istent, aki megmentette őket” (21. vers), és bálványimádók lettek, „dicsőségét fölcserélték a bika képével, amely szénával táplálkozik” (20. vers). A bálványimádás nem egyszerűen a hit hiánya, ekkor Isten elutasítása más urak szolgálatával jár együtt. Ha magunkat nézzük, könnyen elfogadjuk ennek a világnak a bálványait, a hagyományainkat, a sikert, a hatalmat, a gazdagságot és így tovább. Mózes közbenjárása megmentette a népet: „Mózes Isten elé lépett, hogy fékezze haragját, és ne hozzon pusztulást rájuk” (23. vers). Ez az Egyház imádságának merészsége minden fia iránt, hogy ne kerüljenek az evilági bálványok rabszolgaságába. Isten jóindulattal hallgatja az imádságot. Az egész történet, amit a zsoltáros elmond, arra emlékeztet, amit a Teremtés Könyve ír: „De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell?” (4, 7). Egyetlen generáció, és egyetlen ember sem mentes a bűntől. De a zsoltár elmondja, hogy egyetlen nemzedék és egyetlen ember sincs kizárva Isten irgalmából és megbocsátásából. „Ám ismét rátekintett nyomorúságukra, mihelyt meghallotta könyörgésüket. Szövetségére gondolt és irgalmas lett.” (44-45. vers).

Imádság a szegényekért