Július 12., szerda



33 (32). zsoltár – Az Úr táplálja népét

Imádság a szentekkel


2 Dicsőítsétek az Urat citerával,
tízhúrú hárfán zengjétek fölségét!
3 Énekeljetek új dalt az Úrnak,
daloljatok neki szép öröméneket zengve!
10 Az Úr letöri a pogányok támadását,
a népek terveit meghiúsítja.
11 Örök érvényű az Úr határozata,
nemzedékről nemzedékre száll szívének gondolata.
18 De nézd, az Úrnak szeme az igazakon nyugszik,
azokon, akik bíznak kegyelmében,
19 hogy lelküket a halálból kimentse
és táplálja éhségükben.

A 33. zsoltárnak a mai szentmisében elhangzó sorai arra hívják a hívőket, hogy citerával dicsőítsék az Urat, és hárfán zengjenek neki. A Zsoltárok könyvét átszövi ez a gondolat, ez a buzdítás: az Úr népe zengje az Úr dicséretét, áldja a nevét, adjon neki hálát jótéteményeiért, magasztalja a tettekért, amelyeket végbevitt és továbbra is végbevisz népe üdvösségéért. Az Úr szeme – hirdeti a zsoltáros – népén nyugszik mindennap, hogy megóvja a gonosz cselvetésétől és elvezesse az üdvösségre. Ezért buzdítja a közösséget, hogy ne szűnjék dicsérni az Urat és „új dalt” zengeni neki hárfákkal és citerákkal. Ez a meghívás összefoglalja az értelmét annak a közös imádságnak, amelyre a közösség világszerte egybegyűl. Mindenütt gondozott ez az imádság, hogy szép legyen, ének kíséri, kórussal és hangszerekkel, a zsoltárokkal, amelyek ajkunkra adják a dicsőítés szavait és megtanítanak annak ritmusára. A közösség közös imádságai, amelyeket a világ városaiban tartunk, valóban olyanok, mint az az „új dal”, amelyről a zsoltáros beszél. Amikor a zűrzavar uralta városokban, ahol ez a zűrzavar a mi szívünket is magával sodorja, egybegyűlünk a közös imádságra, akkor olyan szent teret teremtünk, amelyben a dicsőítés tömjénjének illata száll az Úrhoz. Őt pedig szinte megigézi ez az illat, és bizonyos értelemben tekintetét még inkább ránk és kérésünkre irányítja, s készen áll arra, hogy megoltalmazza a közösséget, megvédje a leggyengébbek életét, és magukat a városokat is az erőszaktól, amely oly gyakran pusztítja őket. A közös imádság erős, megindítja még az Isten szívét is. A nagy olasz püspök, Liguori Szent Alfonz hatalmas fegyverhez hasonlította az imádságot. Maga Jézus is arra buzdít, hogy soha ne szűnjünk meg egybegyűlni az imádságra: „Azt mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól”. A közös imádság valóban főpapi szolgálat, hathatós közbenjárás, amelynek Isten nem tud ellenállni. Elég ha Ábrahám gyönyörű imádságára gondolunk, Szodoma városáért. Kérjük mi is Ábrahámnak ezzel az erős hitével az Urat városainkért! Az együtt imádkozó közösségek pedig olyanok, mint az angyalok azon városok számára, ahol egybegyűlnek. A közös imádság olyan, mint az angyalok mozgása, amelyről Jézus beszél: „látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak” (Jn 1,51). Tudjuk, hogy az Úr irányítja a történelmet, imádságunk ezért soha nem független a város és a világ dolgaitól. A zsoltáros emlékeztet: „Az Úr letöri a pogányok támadását, a népek terveit meghiúsítja” (10). Mi pedig imádkozzunk, hogy állítsa meg az erőszakosok kezét, az igazakét pedig erősítse meg. S a zsoltárossal együtt mi is hittel mondjuk: „Örök érvényű az Úr határozata, nemzedékről nemzedékre száll szívének gondolata” (11). Isten szeretete pedig soha nem hagy el minket: „az Úrnak szeme az igazakon nyugszik, azokon, akik bíznak kegyelmében, hogy lelküket a halálból kimentse és táplálja éhségükben” (18–19).
Imádság a szentekkel