Július 26., szerda

Szent Joakimnak és Annának, Urunk nagyszüleinek ünnepe. Emlékezzünk minden idős emberre, akik szeretetükkel adják tovább hitüket a fiatabbaknak. Emlékezzünk a pszichés beteg Mariára, aki Rómában halt meg. Vele együtt emlékezzünk meg minden pszichés betegségben szenvedőről.

78 (77). zsoltár – Égi kenyeret adott nekik

Imádság a szentekkel

¹⁸ Szívükben kísértették Istent,

mohóságukban ételt követeltek.

¹⁹ Zúgolódtak Isten ellen

s így szóltak: „Tud-e Isten

itt a pusztában asztalt teríteni?”

²³ De ott fenn parancsot adott a felhőknek,

s megnyitotta az egek kapuit.

²⁴ Mannát hullatott az égből eledelül,

égi kenyeret adott nekik.

²⁵ Az erősek kenyerét ette az ember,

ételt küldött nekik bőségesen.

²⁶ Keleti szelet támasztott az égből,

s hatalmával fölkeltette a déli szelet.

²⁷ Húst hullatott rájuk homokeső módján,

szárnyas madarakat, tenger fövényeként.

²⁸ Táboruk közepén hullottak le,

sátraik mellé körös-körül.

„Népem, figyelj tanító szavamra, hallgassátok meg szám tanítását! Példabeszédre nyitom meg ajkam, ősidők titkait hirdetem nektek” (1–2) Isten népe iránti szeretetének hosszú történetét olvashatjuk ebben a zsoltárban. Olyan történet ez, amely mindig ugyanazt a sémát ismétli: ott van Isten szeretete Izrael iránt, a nép részéről pedig annak elutasítása. Csak a szükség idején tér vissza Izrael az Úrhoz, de amint visszatér a jólét, újból megfeledkezik az Úr szeretetéről. Mindannyian tapasztalatból ismerjük ezt a helyzetet. A zsoltáros azonban kifejti, hogy Isten mégis újra és újra megbocsát és megmenti népét. Így énekel a zsoltáros: Isten „szétválasztotta a tengert, s engedte, hogy átvonuljanak; a vizet feltorlaszolta, mint valami falat. Nappal a felhőben vezette őket, éjjel pedig a tűznek fényénél. Megrepesztette a sziklát a pusztában, s a kicsorduló forrásból bőven adott inni. Patakokat csalt elő a sziklából, és vizüket bőven árasztotta. S mégsem szűntek meg vétkezni ellene, szembe szálltak a pusztában a Fölségessel” (13–17). A zsoltáros mindenesetre arra biztat, hogy emlékezzünk az üdvösség történetére és meséljük el: „Amit hallottunk, amit megismertünk, s amit őseink beszéltek el nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől” (3). A bűnökre természetesen emlékezni kell, hogy ne ismételjük meg őket. És rengeteg van belőlük, ahogy a zsoltáros rámutat: nyakasság, Isten-kísértés, zúgolódás, bizalomhiány, mulasztások, kapzsiság, telhetetlenség, feledékenység, kétarcúság és hűtlenség. Így szól a zsoltáros: „Mégis megcsalták a szájukkal, nyelvükkel hazudtak neki. Szívük nem volt egyenes előtte, szövetségét nem tartották hűségesen.” (36–37). A szöveg azonban arra hív, hogy mindenekelőtt az Úr műveire emlékezzünk, az Egyiptomból való szabadulásra, a pusztában megtapasztalt gondoskodásra, a mindig kész megbocsátásra. Ezen események emlékezete nem egyszerű emlék, hanem azt jelenti, hogy újra átéljük a jelenben azt, ami a múltban történt. Ez az értelme a Szentírás hallgatásának. Valahányszor befogadjuk azokat a sorokat, valójában mi nyerünk befogadást az üdvösség történetébe. A zsoltár arra buzdít, hogy Isten szeretetének misztériumáról elmélkedjünk: az Úr ugyan látja, és minden alkalommal megbünteti a bűnben való megrögzött kitartását, mégis hűséges marad az emberhez. Az Úr természetesen jól ismeri az ember gyengeségét: „Gondolt rá, hogy csak testi lények, olyanok, mint a fuvallat, amely eloszlik és nem tér vissza” (39). Az ember pedig keményen próbára teszi Isten szeretetét, olyannyira, hogy kísértés elé állítja, hogy hagyja magára népét, mint azt láthattuk, amikor szabad utat engedett haragjának, amely majdnem lerombolt mindent: népét kiszolgáltatta a kardnak, fiaikat tűz emésztette meg, papjaik kard élén hulltak el (62–64). „De aztán mint álomból, fölserkent az Úr, mint a harcos, aki fölkel a bor mellől” (65). De úgy tűnik, Isten nem tudja nem szeretni, és így nem üdvözíteni, az embert. A történet mintha mindig ugyanúgy folytatódna: a bűnt Isten megbocsátása követi, Isten megbocsátását pedig a nép feledékenysége. Végül azonban nem a bűn diadalmaskodik, hanem Isten szeretete. A zsoltár lezárása a történelem végét láttatja velünk: az Úr pásztorként „szívének egyszerűségében legeltette, s hozzáértő kézzel vezette” őket (72). Isten szeretete, amelynek szerves része a megbocsátás, győzedelmeskedni fog a bűn fölött.

Imádság a szentekkel