Ennek a vasárnapnak az evangéliuma emlékezetünkbe idézi, mit
jelent tanítványnak lenni: azt az állapotot, amelyben minden hívőnek élnie
kell. Világosan kifejezi ezt Jézus imája az Atyához: „Dicsőítelek, Atyám, ég és
föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek
kinyilatkoztattad” (Mt 11,25). Ezekkel a szavakkal Jézus dicsőíti az Atyát és
hálát ad neki, amiért megismertette a mennyek országának evangéliumát a
„kicsinyekkel”. Arra, hogy ez Isten akarata, Jézus akkor ébred rá, amikor
végignéz az őt követő férfiak és nők kis csoportján. Nincsenek köztük sokan a
hatalmasok és bölcsek közül; többségükben halászok; másoknak alárendelt, az
alsó néposztályokhoz tartozó emberek. Ha mégis valamilyen kiemelkedő
személyiség fordult Jézushoz (gondoljunk például a tudós Nikodémusra), akkor az
azt hallotta tőle, hogy „újjá kell születnie”, ismét „kicsinnyé” kell lennie,
különben nem juthat be a mennyek országába. A mennyek országa csakis a kicsinyeké.
„Kicsiny” az, aki felismeri korlátait és törékenységét; aki
érzi, hogy szüksége van Istenre, keresi őt és rábízza magát. Amikor az
evangéliumi szöveg lekicsinylően beszél a „bölcsekről és okosakról”, akkor
persze nem azokra utal, akik az igazság keresésén, a személyes és közösségi
élet jobbításán fáradoznak. Épp ellenkezőleg. Inkább arról a magatartásról van
szó, amelynek példáját az írástudóknál és a farizeusoknál láthatjuk. Ők úgy
érezték, hogy saját jótetteik gazdag érdeme miatt a helyükön vannak Isten
előtt; egy csöppet sem nyugtalankodtak, mert úgy gondolták, hogy nagyon jól
ismerik Isten dolgait; nem érezték szükségesnek, hogy Isten felé tárják a
kezüket és segítségét kérjék, úgy el voltak telve önmagukkal. Ez az
önelégültség ráadásul egyáltalán nem semleges: mások megvetéséhez társul, ahogy
arra Jézus rámutat a farizeusról és a vámosról szóló példabeszédben: az előbbi
az oltár előtt egyenesen állva imádkozik, az utóbbi hátul, leborulva, mellét
verve, bűnbánóan. Márpedig éppen ez az utóbbi az, aki megigazul, fűzi hozzá
Jézus. Az ilyeneknek mondja: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s
akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket” (Mt 11,28).
Az Úr, mint jó barát, magához hívja mindazokat, akik
fáradtak, és akiket megterhel az élet: kezdve az említett vámossal, követőinek
kis csoportján át egészen a reményvesztett, a gazdagok hatalmától elnyomott,
háborútól, éhségtől, igazságtalanságtól sújtott tömegekig. E tömegek számára ma
is fel kellene, hogy hangozzék az Úr szava: „Gyertek hozzám mindnyájan, …én
megkönnyítelek titeket.” A megkönnyítés nem más, mint maga Jézus: annyi, mint
az ő keblén nyugodni, és az ő szavával táplálkozni. Csakis Jézus fűzheti hozzá
a következőket: „Vegyétek magatokra igámat”. Nem a „törvény igájáról” beszél,
amellyel a farizeusok terhelték meg az emberek vállát. Az iga, amelyről Jézus
beszél, az evangélium: sokat kíván és mégis „édes”, éppúgy, mint ő maga. Ezért
teszi hozzá: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű”.
Tanuljatok tőlem: vagyis legyetek a tanítványaim. Szükségünk van erre, mint
ahogy szüksége van rá a világon számtalan embernek, akik arra várnak, hogy újra
hallhassák Jézus hívását: „Gyertek hozzám, s megtaláljátok lelketek nyugalmát”.
Imádság az Úr napján
