Július 7., péntek

Emlékezzünk Athenagorasz konstantinápolyi pátriárkára (1886–1972), az ökumenikus párbeszéd atyjára.
 
106. zsoltár – Magasztaljátok az Urat, mert jó


 
1 Magasztaljátok az Urat, mert jó:
irgalma örökké megmarad.
2 Ki sorolhatja el az Úr hatalmas tetteit?
Ki hirdetheti minden dicsőségét?
3 Boldogok, kik szem előtt tartják parancsait,
és az igazsághoz szabják tetteiket minden időben.
4 Emlékezzél meg rólam, Uram, emlékezzél meg jóságosan népedről,
segítségeddel siess hozzám!
5 Hogy felüdítsen választottaid boldogsága,
hogy örüljek néped örömének,
és együtt dicsekedjem örökségeddel.

A 106. zsoltár amelynek első sorait olvastuk, a Zsoltárok könyvének 5. könyvét zárja le. A zsoltáros sajátos szemszögből olvastatja velünk újra Izrael történetét: árulásait veszi sorra, ahogy Izrael népe oly sokszor az Úr ellen fordult. Az előző, 105. zsoltárban ezzel szemben a zsoltáros az Úr csodatetteit énekelve tekint végig Izrael történetén, azokat az eseményeket idézi meg, amelyekkel az Úr közbelépett és megszabadította népét a szolgaságból és elkísérte útján egészen az ígéret földjéig. Az egész 106. zsoltár olyan ezért, mint Isten népének nagy bűnvallomása. A zsoltár kezdő szavai mégis arra hívnak, hogy magasztaljuk Isten irgalmát: „Magasztaljátok az Urat, mert jó: irgalma örökké megmarad” (1). A bibliai hit arra tanít, hogy nem beszélhetjük el bűneinket anélkül, hogy ne beszélnénk Isten irgalmáról. A hívő ember éppen azért ismeri el bűnét, mert gonoszságát Isten jóságával szembesíti. A bűn megvallása annak tudatában történik, hogy az Úr megbocsát. A bibliai és keresztény hit lényege, hogy a hívő tudja, hogy Isten irgalmas és a bűnösnek nem a halálát, hanem az üdvösségét akarja. Az Úr – ahogy a 103. zsoltár énekli, – „Nem bűneik szerint bánik velünk, és nem vétkeink szerint fizet vissza. Mert amilyen magas az ég a föld felett, olyan nagy irgalma az igazak iránt.” (10–11). Aki fél megvallani vétkét, aki fél az Úr előtt megnyitni szívét és aki magába zárkózik, az arról tanúskodik, hogy nem hisz az Úrban és végtelen irgalmában. A zsoltáros, miután az Úrba vetett teljes bizalomra buzdít, felteszi a kérdést: „Ki sorolhatja el az Úr hatalmas tetteit?” (2). A hívő döbbenetét fejezi ki ez a kérdés, aki azt látja, hogy az Úr szeretete nem lankad az ő makacs bűne ellenére sem, sőt túltesz népe hűségén. Igaz, hogy a zsoltáros válasza értelmében csak azok mesélhetik el az Úr csodatetteit, akik igazságosan cselekszenek: „Boldogok, kik szem előtt tartják parancsait, és az igazsághoz szabják tetteiket minden időben.” De mi bűnösök is bizalommal kérhetjük: „Emlékezzél meg rólam, Uram, emlékezzél meg jóságosan népedről... vétkeztünk, ahogy atyáink is, szembeszegültünk és gonoszat műveltünk.” (4–6). Valóban igaz, megszoktuk a bűnt, a bálványimádást, a feledékenységet, azt, hogy csak magunk körül forgunk. A hívő ezért Istent kéri, hogy emlékezzék meg róla. A Bibliában gyakran megtaláljuk ezt az imádságot, főleg akkor, amikor valaki megtapasztalja a bukást és a gyengeséget. A lényeg valójában nem az, hogy Isten emlékezzék ránk, hanem hogy mi emlékezzünk Istenre, az Ő szeretetére. Mi felejtjük el az ő szavait, annyira magunkra figyelünk, hogy félretesszük az Urat, sőt úgy élünk, mint aki elfeledkezett határok nélküli szeretetéről, amely soha nem hagy el minket. Mindenképpen helyénvaló, hogy mindennap felszálljon ajkunkról az imádság az Úrhoz, hogy emlékezzen ránk, emlékezzen meg népéről, a föld minden népéről. Az emlékezéshez a zsoltáros még hozzáteszi: „segítségeddel siess hozzám!” (4) A megemlékezést kérő imádság könyörgéssé lesz az Úrhoz, hogy látogassa meg népét és hozza el az szabadítást. A könyörgés, hogy az Úr szálljon alá és siessen hozzánk, a szabadulás tapasztalatából fakad mind Izrael népe, mind a keresztények esetében. Isten leszállt hogy egybegyűjtse népét, és megszabadítsa a gonosztól. Ez a megváltás misztériuma, amelyben akkor részesülünk, ha Isten népéhez tartozunk. A szabadulás, az üdvösség abban áll, hogy részesülünk az Istennel való egységben és abban az örömben, hogy testvérek között lehetünk. A zsoltár felütését ezért ezzel zárja a zsoltáros: „Segítségeddel siess hozzám! Hogy felüdítsen választottaid boldogsága, hogy örüljek néped örömének, és együtt dicsekedjem örökségeddel.” (5)
Imádság a Szent kereszthez