„Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem,
nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó
hozzám” (Mt 10, 37). Jézus olyan radikális szeretetet kér tanítványaitól, amely
még a családtagok iránti szeretetet is felülmúlja. Csak az „méltó” az Úrhoz,
akiben ez a szeretet él. Néhány sor csak, de háromszor ismétli meg nagy
kitartással: „méltó hozzám”, és ez kifejezés ellentmond a százados szavainak,
amelyeket minden eucharisztikus liturgián elmondunk: „Uram, nem vagyok méltó,
hogy hajlékomba jöjj.” Hiszen ki mondhatja méltónak magát arra, hogy befogadja
az Urat? Elég, ha realisztikusan pillantunk rá bármelyikünk életére és rájövünk,
milyen kicsik és bűnösök vagyunk.
Jézus tanítványának lenni nem könnyű, nem magától
értetődő, nem születésünk vagy hagyományaink gyümölcse. Kereszténynek nem születik az ember, hanem saját döntése alapján lesz azzá. Az evangélium elárulja
nekünk, milyen fontos döntés ez. Jézus tanítványai azok, akik fenntartás nélkül
elfogadják a személyét és a sorsát, egészen odáig, hogy azonosulnak vele. Ebben
az értelemben a tanítvány akkor talál magára, ha rátalál Jézusra.
Ez az értelme a következő szavaknak: „Aki megtalálta
életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt”.
Ez Jézus egyik leginkább megőrzött gondolata, hat alkalommal is megjelenik az
evangéliumokban. Az első keresztény közösség természetesen megértette ennek
fontosságát, magában Jézusban látta megvalósulni. Ő „megtalálta” az életét
(feltámadásában) azzal, hogy elveszítette (vagyis odaadta magát egészen a
halálig) az evangélium hirdetéséért. Ez éppen az ellenkezője a normális emberi
felfogásnak, mert az emberek azt hiszik, akkor boldogok, amikor megtartják
maguknak az életüket, az idejüket, a gazdagságukat, az érdekeiket. De tudjuk,
milyen kárt okoz, ha mindenáron csak önmagunkat, a saját érdekeinket akarjuk
megőrizni. A tanítvány ezzel ellentétben abban találja meg a boldogságát, hogy
életét az Úrért és a szegényekért éli, nem akarja megőrizni önmagát, hanem
mindent az Úrnak akar adni. „Sokkal szebb adni, mint kapni” – mondta Pál
apostol az efezusi egyház vezetőinek, Jézus egy olyan mondását idézve, amely
nincs benne az evangéliumokban (ApCsel 20,35).
A misszióban lévő tanítványok „kézikönyvét” – így
nevezhetjük Máté tizedik fejezetét – az evangélista azzal zárja, hogy mit
jelent, ha valaki befogadja őket. Természetes, hogy a küldött azt várja, hogy
befogadják azok, akikhez küldték. Jézus maga is ezt kívánja, és hangsúlyozza
ennek mély értelmét: „Aki befogad
titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött
engem.” Ez a vers összefoglalja a tanítványok méltóságának okát: teljesen az Úrtól függnek, egészen odáig, hogy jelenlétük azt jelenti: maga Jézus van jelen. Arról van szó, hogy úgy kell fogadni a tanítványt, mint prófétát,
vagyis olyan embert, aki az evangéliumot hordozza, aki nem a saját szavát
hirdeti, hanem Isten szavát. Viszonzásul azt ígéri az Úr azoknak, akik
befogadják tanítványait, hogy megkapják ezt a Szót. Jézus úgy is hívja
tanítványait, hogy „kicsinyek”: a tanítványnak nincs aranya, se
ezüstje, sem tarisznyája, sem két inge, úgy kell járnia, hogy nem visel sarut,
sem botot (Mt 10,9–10). Egyetlen gazdagsága az evangélium, amely előtt ő maga is kicsiny és amelytől teljes mértékben függ. Ezt a gazdagságot kell befogadnunk, ezt a
gazdagságot kell továbbadnunk.
Imádság az Úr napján
