1Kir 17,1–6. Illést
a hollók táplálják
1Majd azt mondta a Tisbéből, Gileád lakói közül való Illés Áchábnak: »Az Úrnak, Izrael Istenének életére mondom, akinek színe előtt szolgálok, hogy nem lesz ezekben az esztendőkben sem harmat, sem eső, csak majd az én szám szavára.« 2Ekkor az Úr szózatot intézett hozzá, ezekkel a szavakkal: 3»Távozz innen, s eredj napkeletre, s rejtőzz el a Kárit-pataknál, amely a Jordán felé van. 4A patakból lesz ott italod, s a hollóknak hagytam meg, hogy tápláljanak ott téged.« 5Elment tehát, s az Úr szava szerint cselekedett, s amikor odaért, megtelepedett a Kárit-pataknál, amely a Jordán felé van. 6A hollók hoztak is neki kenyeret és húst reggel, valamint kenyeret s húst este, s a patakból ivott.
Ma Isten igéjéből Illés prófétáról olvasunk, akinek holnap
ünnepeljük az emléknapját. Az Illés név annyit tesz: „Jahve az én Istenem”. Az
Úr egy olyan pillanatban hívja el őt, amikor Izrael vallási válsága a
tetőfokára hágott: a nép úgy döntött, más bálványokat követ. Ácháb király –
felesége, Jezabel föníciai hercegnő buzdítására Bál kultuszát pártolja, oltárt
állított neki a fővárosban és Izrael hitét pedig üldözte, olyannyira, hogy még
prófétákat is megöletett. Ebben a drámai helyzetben küldi el az Úr Illést, aki
hirtelen, minden előzmény nélkül bukkan fel a történetben. Nem visel prófétai
címet, de állítja, hogy Isten vele van, és ezzel a tekintéllyel rendeli el a
szárazságot. Azt mondhatnánk, ereje egyedül szavaiban van. Ám e hatalma abból
fakad, hogy haladéktalanul és teljes önátadással engedelmeskedik Jahve
szavának. Illés csak Isten szavának erejével képes fellépni az Izraelt
kárhozattal fenyegető hitetlenséggel szemben. Illés küldetése olyan
fordulópontot jelez Izrael történetében, amely Mózeshez teszi őt hasonlóvá.
Talán éppen ezért jelenik meg Illés a prófécia képviselőjeként a törvényt
jelképező Mózes mellett (Mk 9,4). Illés az egész országban nagy aszályt hirdet:
„Ezekben az években ne hulljon se harmat, se eső, csak az én szavamra” (1Kir
17,1). Jahve Baállal folytatott küzdelmének jelei ezek, akit az izraeliták is
esőistennek tartottak. A próféta nyíltan harcba száll e bálványimádás ellen. Ő
ismeri a leviták hitét: „De ha nem hallgattok rám, és nem tartjátok meg parancsaimat,
ha elvetitek törvényeimet, figyelmen kívül hagyjátok utasításaimat, s
megszegitek szövetségemet... Meglátogatlak benneteket remegéssel, sorvadással
és lázzal, amely elemészti a szemet és kioltja a leheletet. Hiába vetitek el a
magot, az ellenségeiteket fogja táplálni...s Megtöröm makacs gőgötöket. Olyanná
teszem az eget fölöttetek, mint a vas, és a földet, mint az érc: erőlködésetek
hiábavaló lesz, földetek nem ad termést, és a mező fája nem hoz gyümölcsöt”
(Lev 26,14–20). Az Úr e rettenetes csapás közepette Illést a Kerit-patakhoz
küldi. Ez a hely talán egy menedékháznál is jobban szimbolizálja a
félrevonulást, a mindennapi gondoktól való elvonulást, amelyben az Úr bölcsebbé
tudja alakítani a tanítványok szívét. Nem véletlen, hogy Szent Antal élettörténetében,
amely a keleti és a nyugati egyházra egyaránt nagy hatással volt, Illés a
szerzetes archetípusaként jelenik meg, aki egész életét az Úrnak szenteli, s
akit az Úr válaszul mindenben támogat. A prófétát, akár a tanítványt, Isten
táplálja: „S a hollók vittek neki reggel kenyeret, este húst” (1Kir 17,6).
Különösnek tűnhet, hogy éppen a hollók jelennek meg, hiszen a Leviták könyve
tisztátalan állatként említi őket (Lev 11,15), most mégis ők hozzák az eleséget
a prófétának. Ami az emberek szemében alkalmatlannak tűnhet, Isten kezében
alkalmas eszköze lehet annak, hogy gyermekein segítsen.
Imádság a szentekkel
