Nunziára emlékezünk, a Nápolyban elhunyt szellemi fogyatékos
asszonyra, és vele együtt minden sorstársára, akik az Úrban szenderültek el.
1Kir 3,5.7–12; Zsolt 118; Róm 8,28–30; Mt 13,44–52
A mai szakasszal lezárul a példabeszédek sora Máté
evangéliumának 13. fejezetéből. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy az evangélista fel
akarja mérni a helyzetet azt követően, hogy Jézus keményen összetűzött a
zsidóság képviselőivel (11 és 12), de még az előtt, hogy bekövetkezik
elutasítása „hazája” részéről, amivel a 13. fejezet zárul. A mai szakasz három
példabeszéde határozott meghívás a hallgatóság számára, hogy csatlakozzék a
mennyek országának misztériumához, mely kincset érő valóság. Jézus valódi
kincshez hasonlítja, ritka gyöngyszemhez. A példázat képei az ószövetségi
hagyományba nyúlnak vissza. A Bölcsesség könyve azt írja: „[a bölcsesség]
…kifogyhatatlan kincs az emberek számára. Akik szert tettek rá, megszerezték
Isten barátságát” (Bölcs 7,14). A Példabeszédek könyvében pedig a következőt
olvashatjuk: „megnyitva füledet a bölcsességnek s kitárva szívedet az
okosságnak, …ha mint ezüst után, úgy kutatsz utána, és mint a kincsnek, úgy
keresed nyomát, akkor érted meg az Úrnak félelmét” (Péld 2,3–5).
Az első két példabeszéd, jóllehet a bölcsességi hagyományt
idézi, nem annyira a kincs felfedezését és az értékes gyöngy utáni kutatást
hangsúlyozza, mint inkább a földműves és a kereskedő döntését, akik mindenüket
eladják, csakhogy arra tudják feltenni, amit találtak. Az első esetben egy
szántóvetőről van szó, aki véletlenül akad rá a kincsre abban a földben,
amelyet éppen művel. Mivel a föld nem a saját tulajdona, meg kell vásárolnia,
ha magáénak akarja tudni a kincset. Ezért dönt úgy, hogy minden vagyonát
kockára teszi, nehogy elszalassza ezt az igazán kivételes alkalmat.
A második példabeszéd főszereplője egy gazdag drágakő-kereskedő, aki
tapasztalt szakértőként felfedez egy különleges értékű gyöngyöt a bazárban. Ő
is úgy dönt, hogy mindent föltesz arra az egyetlen gyöngyre: eladja érte az
összes többit. Ezekkel a felfedezésekkel szembesülve, melyek mindkettőjüket
váratlanul érték, világos és határozott döntést kell hozniuk. Igaz ugyan, hogy
el kell adniuk mindenüket, amijük csak van, de ehhez képest a nyereség
felbecsülhetetlen. „Áldozatot” követel, ahogyan azt a gazdag ifjú evangéliumi
történetében is olvashatjuk, de a jutalom összehasonlíthatatlanul nagyobb. A
„mennyek országa” megéri ezt az áldozatot. Egyébiránt pedig hányszor vagyunk
készek sokszor mindent odaadni, akár a lelkünket is, csakhogy megkaparintsuk,
amit szeretnénk! Az a kérdés, hogy valóban szívünkön viseljük-e az Urat és az ő
barátságát, és hogy meg tudjuk-e érteni azt az örömöt és az élet teljességét,
amely olyan váratlanul tárul föl előttünk, mint amilyen váratlanul a kincs
felbukkant a szántóvető és a kereskedő életében.
Csodálatos Aranyszájú Szent Jánosnak erről a szakaszról
szóló kommentárja: „Ebből a két példabeszédből nemcsak azt érthetjük meg, hogy
meg kell szabadulnunk minden más dologtól ahhoz, hogy az evangéliumot magunkhoz
ölelhessük, hanem azt is, hogy mindezt örömmel kell tennünk. Aki lemond
mindenéről, annak tudnia kell, hogy ez óriási üzlet, nem pedig veszteség. Azok
ugyanis, akik az evangéliumot birtokolják, tudják, hogy dúsgazdagok”. A
tanítvány számára a gazdagság nem a dolgok birtoklását jelenti, hanem Isten
barátságát. Erre utal a fiatal Salamon választása, amelyet a mai első olvasmány
beszél el (1Kir 3,5.7–12). Amikor magára veszi a legfőbb felelősséget a nép
színe előtt, Istentől nem hosszú életet vagy evilági gazdagságot kér, hanem
Isten akaratára fogékony szívet, „hogy meg tudja különböztetni a jót meg a
rosszat. Mert hisz ki tudná másképp kormányozni ezt a te népes népedet?”.
Az utolsó példabeszéd a halászatot hozza példaként: a halak
kifogását majd szétválogatásukat a parton. Mintha a konkolyról szóló
példabeszéd visszhangoznék benne: a jó és a rossz össze van keverve, amíg világ
a világ; csak a végén választja el Isten a jót a rossztól. Ez a szétválasztás
mindnyájunkra vonatkozni fog, mert senki nem mondhatja magát bűntelennek. Nem a
saját igazságunk számít, hanem Isten barátsága, aki nem az egészségeseket
látogatja meg, hanem a betegeket, nem az igazakat keresi, hanem a bűnösöket.
Engedjük növekedni önmagunkban és magunk körül Isten barátságát: erre a fontos
döntésre kér bennünket az evangélium. Ez az a kincs, amelyért érdemes eladni
mindent.
Imádság az Úr napján
