Ezen
a napon, amelyen az egyház Illésre emlékezik, a prófétának a
száreftai özvegyhez való küldetéséről elmélkedünk. Miután a
patak, mely Illés szomját oltotta, kiapadt, az Úr azt mondja:
„Kelj útra, és menj el a Szidonhoz tartozó Careftába és maradj
ott. Nézd, ott megparancsoltam egy özvegyasszonynak, hogy
gondoskodjék rólad.” (9) Careftában, melyet mindenki Baál
területeként ismert, volt víz, de nem volt étel. Illés úgy
tett, ahogy Isten szava parancsolta neki, és elment Careftába. A
város kapujában találkozik az özveggyel, és segítséget kér
tőle. Illés talán kételkedett abban, hogy egy szegény özvegy
segíteni tud neki; így előbb csak inni kért, és amikor az
asszony elindult vízért, kért tőle egy falatnyi kenyeret is. Az
özvegy válaszából kiderül szegénységük, amely még
érthetetlenebbé teszi az Úr korábbi szavait: „Csak egy marék
lisztem van ... meg egy kis olajam a korsóban.” Ez
tényleg semmi. Majd hozzáteszi: „Épp azon vagyok, hogy rőzsét
szedjek, aztán megyek és elkészítem magamnak és fiamnak.
Megesszük, aztán meghalunk.” A próféta ennek hallatára akár
tovább is mehetett volna: hiszen hogyan is vehetné el az egyetlen
darab kenyeret, ami egy szegény özvegyet és árváját táplálta.
Ám Illés hisz Isten szavának. Tudja, hogy Isten nem hagyja magára,
mert Izrael hitében erős hagyomány, hogy Jahve az özvegyet és az
árvát mindenképpen megvédi. Éppen ezért így vigasztalja őket:
„Ne félj! Menj, s tedd, amit
mondtál.. Igen: „Ne félj!” Az Úr nekünk is megismétli ezeket
a szavakat, amikor a csapások, a tragédiák, az érthetetlen
helyzetek láttán eluralkodik rajtunk a reményvesztettség.
Természetes volt, hogy az özvegy meghajoljon az elkerülhetetlennek
tűnő sors előtt. Mit tehetett volna ilyen szegényen? Ám nem áll
ellen, és ezért jutalomban részesült. A reményvesztettséget
akkor győzzük le, ha nem magunkra, hanem embertársainkra
gondolunk, éppen úgy, ahogy az özvegy is tette. A próféta kéri,
hogy mielőtt magának és a fiának elkészítené az ételt, előbb
hozzon neki enni: „Menj, s tedd, amit mondtál; csak előbb csinálj
belőle egy kis lángost, aztán hozd ki nekem; magadnak és fiadnak
csak utána készíts.” Két hit találkozik a jelentben, Illésé
és a szegény özvegyasszonyé. S
a hitből megszületik a csoda. Mindketten bíznak: Illés az Úr, az
özvegy pedig a próféta szavára bízza életét. Ez a csoda mindig
végbemegy, valahányszor Isten Igéjét hirdetik és meghallgatásra
talál. Ebben a történetben akár a keresztény prédikáció
előképét is láthatnánk: így jöttek létre és születnek ma is
a szeretet és a testvériség megtöbbszöröződésének csodái.
Ha a reményvesztettség csapást von maga után, a hit csodát tesz.
Ez a szegény özvegy és Illés megmutatja, hogy Isten igéjének
meghallgatása szívünket olyan szeretet forrásává teszi, amely
nem ismeri sem a tér, sem az idő korlátait. A történet így
fejeződik be: „A szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt
ki az Úr szava szerint, amelyet Illés által hallatott.”
Imádság
az egyházért
