Október 28., szombat

A kánai Szent Simon apostol, a „zelóta” és Szent Júdás Tádé apostol ünnepe

Lk 6, 12-16 A tizenkét tanítvány kiválasztása

Imádság az apostolokkal 

¹²Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. ¹³Amikor megvirradt, magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: ¹⁴Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, ¹⁵Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, ¹⁶Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett.

Az egyház ma Simon és Júdás apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert tagja volt annak a buzgó Róma-ellenes csoportnak, akik az erőszaktól sem riadtak vissza. A hagyomány szerint Szamariában és Mezopotámiában hirdette az evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami „nagylelkűt” jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán arra kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen szerepel az apostolok névsorában. A hagyomány arra utal, hogy ő a szerzője annak a névtelen levélnek, amelyet a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit sem tudunk. Ettől azonban nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az egyházban nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Sajnos a közösségen belül is gyakran előfordul az, ami az apostolokkal is megesett, hogy arról vitatkoznak, ki közöttük a legelső. Az egyházban egyetlen dolog élvez valódi elsőbbséget, erre kell rátalálnunk, ez pedig a szeretet és az ebből következő nagylelkű és ingyenes szolgálat. Jézus néven szólította őket is, mintha ezzel is azt akarná hangsúlyozni, hogy az ő szeretete ruházza fel méltósággal az apostolokat. Jézus irántunk való szeretetében gyökerezik az a testvéri szeretet, amely a tanítványok között kell, hogy uralkodjon, és amely miatt mások hinni fognak az Úrban. A név a bibliai gondolkodásban nem csak hasznos eszköz arra, hogy meg lehessen bennünket szólítani, sokkal több annál: jel lesz az illető történetéről, szívéről, életéről. Amikor az Úr elhív valakit, az illetőnek megváltozik a neve is, vagyis az új hivatással együtt átalakul a szíve is. Így például Simonból Péter lesz, vagyis kőszikla, alap. Amikor nevet kapunk, az mindenekelőtt azt jelképezi, hogy Isten szeret bennünket, s nevünkön szólít bennünket. Azt is jelzi, hogy új feladatot kapunk Istentől. Ha valakit név szerint ismernek, az egyike a legdrágább kincseknek az életben. A legegyszerűbb emberi életben is. Az Úr még többre tartja ezt: ha név szerint ismernek, és néven szólítanak bennünket, az olyan szeretet jele, amely magán viseli Isten pecsétjét. Ilyen távlatba helyezve még egyértelműbb lesz az a családias dimenzió, amely a tanítványok életének ismertetőjegye kell, hogy legyen, s amelynek mindenkire ki kell terjednie, kezdve a szegényekkel. Éppen ezért nagyon is felkavaró és furcsa érzés azt megszokni, hogy a szegényeket is nevükön szólítsuk. Nem könnyű ezt megvalósítani. Van azonban egy kapocs a tanítványok és a szegények neve közt: az az ajándék, hogy Isten szeretett gyermekei lehetünk, mindegyikünk a saját nevével.

Az apostolok imádsága