„A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez e
hegyen… Örökre megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden
arcról, lemossa népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön”. A nagy próféta,
Izajás álmát hallottuk ezen a vasárnapon (Iz 25,6–10). Más helyütt ezt írja:
„Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez.
Hordozd körül tekintetedet, és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád” (Iz
60,3–4). A próféta szavai megelőzik korát, és olyan álmot ragadnak meg, amelyet
mélyen az ember szívébe írtak, minden vallásban, minden helyen, minden időben.
Mégis sokan nélkülözik a békés életet; sokan vágynak új jövőre; mindenkinek
szüksége van rá, hogy kilépjen valamilyen méltatlan helyzetből. A próféta azt
mondja: a lakoma kész, az Úr maga készítette elő. Ez azt jelenti, hogy az élet,
a béke, a testvériség már készen állnak. Maga az Úr ajándékoz meg velük. Ezért
nem kell kétségbeesni, mert nincsenek olyan távol, hogy ne tudnánk elnyerni
őket, sem olyan magasságban, hogy elérhetetlenek lennének. Itt vannak a
közelünkben. Az igazi kérdés az, hogy elutasítjuk-e a meghívást, vagy
elindulunk a hegy felé, hogy részesei legyünk az élet és a béke lakomájának. Amikor csak saját ügyeinkért aggódunk,
akkor nem veszünk tudomást a nekünk szóló meghívásról, és lebecsüljük a
felkínált ajándékokat. Személyes érdekeink mindenáron való védelme eltávolít a
békétől és a testvériségtől.
Ebben az értelemben egészen világos a lakoma példázata.
Főszereplője a király, aki miután elkészítette fia menyegzői lakomáját, elküldi
szolgáit a meghívottakért. Azok azonban, miután a meghallgatták a szolgákat,
visszautasítják a meghívást. Mindenkinek megvan rá az oka, a saját teljesen
érthető egyéb tennivalója: van, akinek a maga háza táján, s van, akinek másutt
van elfoglaltsága. Abban azonban valamennyien egyek, hogy nemet mondanak. A
király azonban nem adja fel, kitart elhatározásában és újra elküldi szolgáit a
meghívással. Mintha az apostolt hallanánk, amint azt mondja: az evangélium
mellett minden körülmények közt ki kell tartani, akár alkalmas, akár
alkalmatlan. Ezúttal azonban a meghívottak nemcsak, hogy nem fogadják, s nem
teljesítik a király meghívását, hanem egyenesen bántalmazni kezdik a szolgákat,
sőt meg is ölik őket. Ez történik, valahányszor életünk peremére szorítjuk az
evangéliumot, vagy egyenesen száműzzük belőle. E hihetetlen reakció láttán a
felháborodott király megbünteti a gyilkosokat. Valójában ők maguk büntetik meg
saját magukat, hiszen kizárják magukat az élet, a béke, a szeretet lakomájáról:
pokoli életre jutnak. A király mindazonáltal nem adja fel határtalan vágyát,
hogy összegyűjtse az embereket. Más szolgákat küld szét, azzal a paranccsal,
hogy mindenkit szólítsanak meg, akikkel csak az utcákon, tereken találkoznak,
mindenfajta megkülönböztetés nélkül.
Ezúttal a meghívást elfogadják, és a terem megtelik vendégekkel,
„jókkal és rosszakkal”. Szinte úgy tűnik, hogy Istent nem is érdekli, milyenek
vagyunk; egyedül azt akarja, hogy legyünk ott. Abban a teremben nem a tiszták
és a szentek gyűltek össze. Mindenki ott van. Sőt, ha az evangélium más lapjait
olvassuk, azt is mondhatnánk, hogy inkább szegények és bűnösök sokaságáról
lehetett szó. Jézus is megerősíti, hogy mindenki meghívást nyer, s aki eljön,
azt szeretettel fogadják. Nem számít, vannak-e érdemei, sem az, hogy tiszta-e a
lelkiismerete vagy sem. Ebben a teremben nem lehet megkülönböztetni a szenteket
és a bűnösöket, a tisztákat és a tisztátalanokat. Csak az számít, hogy mindenki
„menyegzőre legyen öltözve”. Keleten a vendéget, bárki is volt az, mindig a
legnagyobb tisztelettel fogadták: megmosdatták és szép ruhába öltöztették,
mielőtt bevezették a lakoma termébe. Aki kivonta magát ez alól a szokás alól,
magatartásával azt fejezte ki, hogy nem fogadja el a vendégszeretetet, mert
jogának, és nem megtiszteltetésnek érzi, hogy beléphessen, mintha ő lenne az úr.
A menyegzői öltözet tehát Isten szeretete, amelyet kiáraszt valamennyiünkre, s
betakarja vele minden bűnünket és gyöngeségünket. A menyegzői öltözet a hit, az
Úrhoz és az ő igéjéhez való szeretetteljes ragaszkodás. Erről írja a Jelenések
könyve: „Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden
nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér
ruhába öltözve...” (Jel 7,9).
Imádság az Úr napján
