Máté evangéliumának ez a részlete akkor nyeri el igazi
jelentőségét, ha úgy olvassuk, hogy a történéseit saját városainkba képzeljük,
amelyek egyre jobban hasonlítanak Bábelre: olyan városok, amelyekben az emberek
egészen eltávolodtak az Úrtól. Az ilyen Isten nélküli helyzetben a városok
könnyen esnek a nyelvi zűrzavar áldozatául, ahol nehéz egymást megérteni, s
könnyen alakulnak ki konfliktusok. A bibliai történet az embereknek a gigászi
vállalkozását meséli el, amelynek célja az ő mindenhatóságuk és
megelégedettségük szentesítése volt. Mivel azonban, az Istennel való
kapcsolatot elveszítvén, minden ember a maga személyes érdekét kereste,
elveszítették az egymással való találkozás képességét is. Bábel az elmulasztott
találkozások jelképe lett és maradt máig is, az Istennel és az emberekkel való
elmulasztott találkozásoké.
Az evangélium arról számol be, hogy néhány farizeus lép oda
Jézushoz, hogy megkérdezzék tőle: melyik a törvény legfőbb parancsa. Ahhoz,
hogy jobban megérthessük ezt a problémát, fel kell idéznünk, hogy a különböző
zsidó vallási irányzatok összesen 613 parancsot tartottak számon, ebből 365
tiltást és 248 előírást. A szabályozások egész hegye volt ez; még ha nem is
volt mindegyik egyenértékű köztük. A bibliai hagyományban egyértelműen benne
van, hogy melyik a legfontosabb közülük. Mózes ötödik könyve is világosan
leírja: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Uradat, Istenedet
imádd, teljes szívedből.” (MTörv 6,4–5) Hasonlóan kiemelt jelentőségűnek tartották
a felebarát iránti szeretet parancsát. A rabbinikus hagyomány szerint elég a
Hillel rabbinak (I. század) tulajdonított formulát szem tartani: „Ne tedd
felebarátodnak azt, ami magadnak gyűlöletes. Ez az egész törvény. A többi csak
magyarázat”. Egy másik zsidó szerző is ezt ismétli: „Szeresd felebarátodat,
mint saját magadat.” Nem mondhatjuk tehát, hogy a zsidó hagyományban ne lett
volna rangsor az előírások között.
Az evangélium eredetisége nem abban áll, hogy emlékeztet
erre a két főparancsra, hanem abban, hogy szorosan egymás mellé helyezi, szinte
egyesíti őket. A felebaráti szeretetre vonatkozó parancs beleolvadt az első és
legfőbb, Isten odaadó, teljes szeretetét előíró parancsba, mivel mindkettő
ugyanúgy az egységre törekvő, alapvető fontosságú életelv része. Az Istenhez
vezető út szükségképpen találkozik azzal, amelyik az emberekhez vezet. S
természetesen elsősorban arról az útról van szó, amelyik azokhoz az emberekhez
vezet, akik a leginkább védelemre szorulnak, mert ők a leggyengébbek. Őket védelmezve
Istent védelmezzük. János evangélista egészen odáig megy, hogy kimondja: „Mi
tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket” (1Jn
3,14). Sőt még ennél is többről van szó. Isten nem kíván versengeni az emberek
iránti szeretettel; bizonyos értelemben nem követeli meg szeretete viszonzását
(az természetes, hogy ennek meg kell lennie). Jézus ugyanis nem azt kéri:
„Szeressetek úgy engem, ahogyan én szerettelek titeket”, hanem: „Amint én
szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34).
A Szentírás vendégfogadásról és vendégszeretetről szóló
előírásai tulajdonképpen ebbe az összefüggésbe illeszkednek. Ott is azt
olvassuk, hogy vendégként be kell fogadnunk az idegeneket és segítenünk kell az
árvákat és az özvegyeket. Két olyan állapotról van szó, amely a fogyasztás
hevében égő Bábelben a peremre szoruláshoz vezet. Isten azonban maga fogja a
gyöngék pártját, és megvédi őket. Ettől a két parancstól (vagy a szeretet
egyetlen parancsától) függ (bizony, szó szerint ezen „függ”) az egész törvény
és a próféták. Ez a szeretet elv ad értelmet és egységet a bibliai
kinyilatkoztatás egészének. De ez az a nyelv is, amely a mi korunk Bábelét
alkotó sok nyelvet és kultúrát egyesíti. Mert valójában mindenki képes a
felebarátja szeretet-nyelvét beszélni, még azok is, akik nem hisznek; Isten
pedig érti, mert ez az Ő nyelve. Erre emlékeztet Máté evangéliumának jól ismert
verse: „Éhes voltam, és adtatok ennem” (Mt 25, 35), mondja Isten annak a
tudatlan, jószívű embernek. És üdvözíti őt. Ez a viselkedés mentheti meg Bábelt
is a zűrzavartól és a tragédiától. Nem véletlen hát, ha ezzel újra felfedezzük
Bábel másik jelentését: „az ég kapuja”! Igen! Ha ugyanis a szeretet nyelvét
beszéljük (amelyet oly sok kultúrában, oly sok különböző hitet vallva is
beszélhetünk), a mi Bábelünk a zűrzavar, a kétértelműség és az elszalasztott
találkozások városa helyett olyan város lehet, amely megnyitja előttünk „az ég
kapuját”.
Imádság az Úr napján
