Iz 5,1–7; Zs 79; Fil 4,6–9; Mt 21,33–43
A vasárnapi olvasmányokban már harmadik hete a szőlőről van
szó. Amikor Jézus ezeket a beszédeket elmondta, hallgatói fülében ott
visszhangzott az Ószövetségből ismert számos szöveg az Úr szőlőjéről. Eszükbe
jutott ez a kifejező imádság: „Seregek Ura, térj vissza, tekints le az égből és
lásd, látogasd meg szőlőtövedet, és védd meg, mit jobbod ültetett!” (Zsolt 80).
Jól tudták, hogy a szőlő az Úr népe, ahogy Izajás próféta mondta: „a Seregek
Urának szőlője Jeruzsálem háza”. A különböző szakaszok pedig minden alkalommal
kihangsúlyozzák Isten gondviselő szeretetét; figyelemmel, odafigyeléssel,
aggodalommal teli gondoskodásról szólnak, amely a szerelmes odaadásához
hasonlítható. Az Úr szeretete valóban határtalan. A bibliai szerzők – olykor a
szerelmi költészetből véve a példát – úgy jelenítik meg az Urat, mint aki
szerelmes éneket énekel a szőlőjének: „Hadd énekeljem el barátomnak szőlője
iránti szerelme énekét” – írja Izajás. A próféta így folytatja: „Felásta
földjét, a köveket kiszedte belőle, és nemes szőlőfajtákkal ültette be. A
közepére tornyot épített, és sajtót is vágott benne”.
A mi közösségeinket is hasonlíthatnánk ehhez a
szőlőhöz, amelyről a Szentírás beszél nekünk. Az Úr sohasem mulasztotta el,
hogy szolgákat küldjön, akik gondozzák, de be kell ismernünk, hogy sajnos
gyakran a vadszőlő sem hiányzott belőle. Mivel a szőlő közt vadhajtásként felnő
tetteink durvasága, szívünk terméketlensége, érzelmeink fösvénysége,
ellenállásunk azzal szemben, hogy befogadjuk, akit az Úr küld hozzánk. Azt
hiszem, ránk is lehet alkalmazni az Úr panaszát a szőlő ellen, amely nem terem
jó gyümölcsöt: „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit nem tettem meg
vele?”.
Az Úr önmagát faggatja, mintha önmagában keresné a hibát,
amiért mi nem hoztunk gyümölcsöt – pedig ez tőlünk függ. Ő, aki biztosan többet
tett nálunk, egyre azt kérdezi magától, hogy mit kellett volna még megtennie.
Hogy lehet, hogy az Úr számon kéri ezt önmagán, mi pedig nem? Lehet, hogy
annyira gőgösek vagyunk már, s annyira individualisták, hogy konokul csak a
magunk kis bokrát gondozzuk már. Eszünkbe se jut, hogy kicsit feljebb is
emelhetnénk a tekintetünket; vagy talán annyira eluralkodtak rajtunk saját
panaszaink, hogy nem hallgatunk már mást, csak saját magunkat; s mindeközben
ügyelünk arra, hogy elkerülje fülünket és szívünket Isten Igéje, amely pedig
szüntelenül szól hozzánk. Ennek az evangéliumi szakasznak a középpontjában egy
határtalan szeretet története áll: Isten szeretete ez földje iránt, a mi
életünk iránt. Ez a szeretet végtelenül nagy, nem riad vissza még az
embereknek, az evangéliumban említett „lázadó szőlőmunkásoknak” a
hálátlanságától és elzárkózásától sem, akikre rábízta a földet. Mintha egészen
különös ellentét éleződne ki ebben az evangéliumi szakaszban: minél nagyobb a
szeretet, annál kevésbé fogadják be, és fordítva: minél kevésbé fogadják be az
emberek, annál inkább növekszik Isten irántuk való szeretete. Amikor eljön a
szüret ideje, a gazda elküldi szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy szedjék be a
termést. Azok azonban erőszakosan viselkednek: ütlegelik, megölik, megkövezik a
szolgákat. A gazda ismét szolgákat küld, még többet, de velük is ugyanúgy
bánnak. Mintha tömör és tragikus összefoglalását olvasnánk annak az ősi és
mindig visszatérő történetnek, amely nemcsak a zsidó-keresztény hagyományban
fordul elő: hogy az Isten szolgáit, az „ige embereit” (a prófétákat), az igaz
és becsületes embereket minden időben, minden helyen, minden kultúrában erőszak
érte azok részéről, akik csak önmagukat és saját hasznukat akarják szolgálni,
ahogy ezek a gonosz szőlőmunkások is. Az Úr azonban – és ez az igazi
reménysugár, amely átszövi és megváltja az emberi történelmet – nem szereti
kevésbé az embereket, ellenkezőleg. Végül a gazda saját fiát küldi el,
gondolván, hogy őt majd tiszteletben tartják. De a szőlőmunkások dühe
fellángol, és elhatározzák: megölik, hogy megszerezzék az örökségét.
Megragadják, kidobják a szőlőből, és megölik. E szavakat talán egyedül Jézus
értette igazán. Ma már mi is jól értjük: szóról szóra azt mondják el, ami
Jézussal is megtörtént. Betlehem városán kívül jött világra, Jeruzsálemen kívül
hal meg. Jézus bátran és világosan elítéli a szolgák hűtlenségét és elutasító
viselkedését, akik arra vetemedtek, hogy megöljék a gazda egyetlen fiát.
A példabeszéd végén Jézus megkérdezi hallgatóit, mit tesz
majd a szőlő ura ezekkel a bérlőkkel. Válaszuk logikusnak tűnik: megbünteti
őket, elveszi tőlük a szőlőt, és másoknak adja, hogy gyümölcsöztessék. Isten
gyümölcsöket vár tőlünk. E szempont alapján bízza a szőlőt másokra. A
figyelmeztetés túlmutat Jézus hallgatóin, és hozzánk is eljut. Az evangélium
arra int, hogy ne ringassuk magunkat illúziókban, mintha elidegeníthetetlen
jogunk volna a szőlőhöz; a tulajdonjog Istené, és az övé is marad. Az új
szőlőmunkásokat majd csak a termés minősíti, nem a pusztán a hovatartozás. A
gyümölcsök, amelyeket hoznunk kell: az igazságosság, az irgalom, a könyörület,
a szeretet gyümölcsei; ezek tesznek Isten népének részeseivé bennünket. Írva
van: „Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam...” (Jn
15,1). S az is: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket”.
Imádság az Úr napján
