A kármelita Lisieux-i Szent Teréz emléknapja, akit az egyház
küldetésébe vetett erős hit éltetett.
Ez 18,25–28; Zs 24; Fil 2,1–11; Mt 21,28–32
„A vámosok és a cédák megelőznek benneteket Isten
országában” – mondta Jézus a farizeusoknak, akik a templomban hallgatták.
Szavai kétségtelenül arculcsapásként érték a farizeusokat. Ők „tisztának”
tekintették magukat, és mások is annak tartották őket – majd éppen őket előzik
meg a vámosok, a bűnösök és a prostituáltak! Mivel vádolja Jézus a
farizeusokat? Először is kiemeli a szavaik és a tetteik közötti eltérést, amit
rövid példabeszéddel meg is magyaráz. Egy embernek volt két fia. Mindkettőt
megkéri, hogy menjen ki dolgozni a szőlőbe. Az első készségesen megígéri, hogy
kimegy, de aztán mégsem tesz így. A másik viszont először megtagadja az
engedelmességet, de aztán magába száll, és mégis kimegy dolgozni. Ezen a ponton
Jézus kérdést intéz a farizeusokhoz: „Melyik tett eleget a kettő közül apja
kívánságának?” Nem tudnak mást felelni, mint hogy a „második”. Ez az egyetlen
lehetséges válasz. Maguk a farizeusok mutatnak tehát rá szó és tett
ellentétére. Az evangéliumban többször is elhangzik a buzdítás, hogy nem
elegendőek a szavak, a lényeg, hogy „megcselekedjük Isten akaratát”. A szavak
önmagukban nem üdvözítenek, a gyakorlatba is át kell ültetnünk őket. A második
fiú példája egyértelmű: nem szavakkal teljesíti atyja akaratát, hiszen azok
ellentmondanak neki, hanem a tetteivel.
Az apa alakjában az Úr jelenik meg, aki arra hív, hogy
dolgozzunk a szőlőjében. Természetesen azt szeretné, hogy a munkát valóban
elvégezzük: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram,
Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21) – mondta Jézus
is. Aki meghallgatja, de nem váltja tettekre a szavakat, vagy aki csak szavaival
ad bizonyságot szeretetéről, de nem a tetteivel, hasonlatos ahhoz az emberhez,
aki homokra építi a házát. Szakad a zápor, ömlik az ár, süvít a szél, és a ház
összedől. Aki viszont hallgatja az evangéliumot, és igyekszik tettekre váltani
is, az sziklára építi a házát (Mt 7, 24–27). A szó és a tett közti távolság
kézzelfoghatóvá teszi, milyen is a farizeusi vallásosság, amit Jézus kárhoztat.
Egyértelmű, hogy ez a vád nem csupán a Jézus korabeli farizeusok ellen irányul,
hanem mindazok ellen, akik hozzájuk hasonlóan viselkednek, akik inkább törődnek
a látszattal, mint a valósággal, többet adnak a szavakra, mint a tettekre,
előbbre tartják a külsőségeket, mint a szívet. Ha egy kicsit magunkba nézünk,
mindjárt látjuk, mennyire hasonlítunk erre a második fiúra; mindannyian készek
vagyunk előbb a szánkkal igent mondani, mint konkrétan teljesíteni Isten
akaratát. Az engedelmesség olykor olyan formát ölt, hogy az ember kifelé
tisztelettudónak mutatja magát, hajlandóságot és kiegyensúlyozottságot színlel,
de belül ott lappang benne a lázadás. S ugyanígy létezik, hogy valaki külsőleg
engedetlen, azaz a felszínen rendetlennek és fegyelmezetlennek hat, lelke
mélyén azonban szilárd, és példásan ténykedik.
Jézus hangsúlyozza, hogy könnyebb a bűnösnek magába
szállnia, mint egy magabiztos, öntelt, „jóravalónak” áttörnie önelégültsége és
meggyökeresedett szokásai kérgét. Jézus a Keresztelő tanításának
meghallgatását, illetve elutasítását hozza példaként. A farizeusok nem fogadják
be a tanítást, míg a bűnösök igen, és hatására meg is térnek. Azok ugyanis nem
érték be azzal, hogy csak meghallgatták szavait, hanem megkérdezték tőle: „Mit
tegyünk hát?” (Lk 3, 10–14), majd tettekre váltották, amit a prédikátor mondott
nekik. A hit azt jelenti, hogy meghallgatjuk az evangélium hívó szavát, és úgy
fogadjuk, mint személyesen hozzánk szóló igét, nem pedig mint elvont üzenetet,
amelyről vitázni és értekezni kell. Aki hagyja, hogy a szívét megérintse az
evangélium, az eltávolodik önmagától, és egészen Isten akaratára bízza magát (a
farizeusok vallásossága viszont alapjában véve önelégültséget jelent, örömüket
lelik saját magatartásukban és tetteikben). Assisi Szent Ferenc példája, akinek
ünnepét néhány nap múlva, október 4-én üljük, szöges ellentétben áll a
farizeusok vallásosságával. Ő a szó legszorosabb értelmében vett tanítvány
volt. Meghallgatta az evangéliumot, és szó szerint tettekre váltotta. Nem, nem
volt hős. Olyan ember volt, aki hagyta, hogy az Úr szeretete egészen átjárja, s
ezért ellenállás nélkül követte őt. Mindent elhagyott, mert rátalált valakire,
aki jobban szerette őt, mint ő saját magát. Így van ez velünk is, legalábbis
ami az Úr részéről. Jézus jobban szeretett bennünket, mint mi önmagunkat.
Assisi Szent Ferenc ezt ismerte föl. Nekünk ez nehezünkre esik, mert szemünket
elhomályosítják saját gondjaink, és egyáltalán önmagunk. Emeljük tekintetünket
az Úrra, és hagyjuk, hogy szeressen bennünket.
Imádság az Úr napján
