„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek,
ami az Istené!” Ezeket a szavakat általában egyhangúlag az állam és az egyház
szétválasztásaként értelmezik. Ez az olvasat természetesen lehetséges. Ennek
ellenére ez a szöveg mélyebb igazságot rejt az emberről. Az evangéliumi jelenet
kiindulópontja a Jézusnak csapdát állítani igyekvő farizeusok csoportja:
szabad, vagy nem szabad adót fizetni a gyűlölt római császárnak? A kérdés
nagyon is furfangos, mert ha Jézus azt válaszolja, hogy nem szabad fizetni,
azzal a rómaiak ellen beszél; ha pedig az ellenkezőjét mondja, a nép
felszabadulás utáni jogos vágyának mond ellent.
A farizeusok és Heródes hívei hízelgő szavakkal fordulnak
Jézushoz, azért, hogy a kérdés síkos lejtőjére tereljék. Dicsérik, hogy milyen
magabiztosan válaszol a kérdésekre és oldja meg a problémákat: „tudjuk, hogy
igazat mondasz, az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, nem vagy
tekintettel senki személyére, mert nem igazodol emberi tekintélyhez”. A
dicséret megfelel a valóságnak, mégis tele van rosszindulattal, mivel gonosz és
irigy szívekből fakad. Jézus azonban „átlátott álnokságukon” jegyzi meg az
evangélista –, és kikerüli az alattomos csapdát azáltal, hogy a kérdést
ideológiai síkról (törvényes-e befizetni az adót?) gyakorlati síkra tereli.
Kéri, hogy mutassanak neki egy „adópénzt”, egy római pénzverdéből származó
érmét, amilyet az egész birodalomban használtak. Jézus megkérdezi, kinek az
arcképe és a felirata van a dénár arcképes oldalán. Azt válaszolják: „a császáré”.
Erre Jézus azt mondja neki: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az
Istennek, ami az Istené!” A válasz zavarba hozza a hallgatókat. Mindenki
számára világos, mi a császáré: az a pénz a római pénzverdéből, amelyre az ő
„képe” is rá van nyomva. A pénzérmének tehát vissza kell kerülnie a
tulajdonosához.
E téren az evangélium nem is viszi tovább a gondolatot.
Nincs összeférhetetlenség a polgári élet követelményei és a vallási
kötelezettségek között, mely utóbbiak Isten és ember között állnak fenn. Az adó
befizetése egyáltalán nem tette kockára a zsidók Istenhez fűződő kapcsolatát.
Jézus ezen kívül nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha a császárnak
ugyanolyan autonóm és független hatalma lenne, mint Istennek. Az ebből
következő kérdés azonban messzire vezet: ha a pénzérme a császáré, és neki kell
visszaszolgáltatni, akkor mi az, ami Istené, mit tartozunk Neki
visszaszolgáltatni? A „kép” kifejezés, amit Jézus a pénzérmével
kapcsolatban használt, természetesen a Szentírás elején található bibliai
mondatot idézte: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten
képmására teremtette őt” (Ter 1,27). Az ember, még a legbűnösebb is,
határozottan magán viseli az isteni jelenlét jelét. Ezért minden emberhez
egyfajta „szentség” tartozik, nem a saját érdemei miatt, hanem ajándékként.
Minden egyes ember – tekintet nélkül a helyzetére, kultúrájára, vagy akár
erkölcsi nagyságára – Isten képére teremtetett. Talán még azt is hozzá kellene
tennünk, hogy Isten képe az emberben még nyilvánvalóbb, amikor a férfit és a
nőt együtt szemléljük. Ez a kép – ideértve a házasság képét, amely a férfit és
a nőt egyesíti – gyakran elcsúful, sérül, magaláztatás tárgya lesz, összetörik,
méghozzá személyes vétkek, vagy pedig más folyamatok eredményeként. Elcsúfítjuk
mi magunk, vagy a többiek; eltorzítjuk Isten bennünk lévő képét. Jézus arra
buzdít, hogy adjuk vissza Istennek, ami Hozzá tartozik: hisz minden nő és férfi
Istenhez tartozó. Senki sem uralkodhat a többiek felett, senki sem hajthat
igába másokat, senki sem ura mások életének.
Még az egyes egyének sem urai önmaguknak. Ez az igazság az
igazi ellentmondás, amelyben elbukik az individualizmus elterjedt kultúrája,
amely arra indít, hogy Istentől is „szabadulni” kell. Minden emberi lény
igazsága abból a tényből fakad, hogy ő mindenekelőtt Isten gyermeke, és
Istenhez tartozik. Ez az ember szabadságának és méltóságának gyökere, amit
mindenkinek védenie, gondoznia kell, és egyszer majd vissza is kell adnia.
Arról van szó tehát, hogy egyre jobban ki kell domborítanunk Isten lenyomatát,
amely be van vésve minden emberi lény lelkének legmélyére. Jézus tanítványainak
azon kell munkálkodniuk, hogy minden emberben felragyogjon Isten szívünkbe
vésett képe.
Imádság az Úr napján
