ApCsel
20,17–21. Búcsú Efezus véneitől
17Milétoszból
beüzent tehát Efezusba, és hívatta az egyház presbitereit.
18Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt
hozzájuk: »Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától
fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. 19Szolgáltam
az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és
megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt
értek. 20Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent
hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként.
21Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok
előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi
Urunkba vetett hitről.
Partraszállása
után az apostol magához kéreti az efezusi közösség
presbitereit, azaz „véneit”, hogy csatlakozzanak hozzá
Milétoszban. Pál búcsúbeszédet intéz azokhoz, akik a közösség
felelősei lesznek. Életével tanúskodik nekik: „tudjátok, hogy
[...] minden időmet köztetek töltöttem.” Az apostol tudja, hogy
a pásztornak mindig példaképnek kell lennie az egész nyáj előtt.
Péter is így ír majd első levelében: „Legeltessétek az
Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne
kényszerből, hanem önként, az Isten (szándéka) szerint ne
haszonlesésből, hanem buzgóságból. Ne zsarnokoskodjatok a
választottak fölött, hanem legyetek a nyájnak példaképei. Ha
majd megjelenik a legfőbb pásztor, elnyeritek a dicsőség
hervadhatatlan koszorúját” (1Pt 5,2–4). Pál nem beszél a
presbiterekkel eltöltött időről, csak saját efezusi
szolgálatának három évéről; ezt viszont nem büszkeségből
vagy szereplési vágyból teszi, hanem ezáltal is konkrét példát
akar mutatni a pásztor életéről. Nem arról beszél, hogy a
pásztornak mit kell tennie, hanem arról, hogy milyennek kell
lennie. Egyetlen szóban összefoglalja a pásztori lét értelmét:
a pásztor szolga. Így szól a vénekhez: „Tudjátok, hogy...
minden időmet köztetek töltöttem, és szolgáltam az Úrnak,
teljes alázatosságban, mindenfelől szorongattatva...” Pál az
„Úr szolgálataként” fogja fel munkája lényegét. Nem a
lelkipásztor különleges feladatait részletezi, hanem arról
beszél, hogyan éljen: a szolga egész életét az urának szenteli.
Egyébként így élt Jézus is, aki az egész életét odaadta
másoknak: „szelíd vagyok, és alázatos szívű” (Mt 11,29).
Így jelölte ki az utat, az evangélium hirdetésének útját
számunkra is. A szelídség valóban megnyitja a szíveket,
készségessé tesz az evangélium meghallgatására és az Istennel
való találkozásra. Jézus egy apokrif iratban ezt mondja: „Nem
úgy jöttem közétek, mint aki kinyújtózva pihen, hanem mint aki
szolgál, és ti úgy nőttetek fel a szolgálatomban, mint aki
szolgál.” Pál később így ír Timóteusnak: „ Márpedig az
Úr szolgájának nem veszekednie kell, hanem mindenkihez jóságosnak,
tanításra alkalmasnak és béketűrőnek kell lennie. Azokat pedig,
akik ellenszegülnek neki, szelídséggel meg kell fednie.” (2Tim
2, 24) Az alázatosság, a szelídség, és a barátságosság az „Úr
szolgájának” jellemzői.
Imádság
a szegényekért
