Május 4., szombat

ApCsel 6,1–7 – A hét diakónus kiválasztása

Előesti imádság

1Azokban a napokban a tanítványok számának megszaporodtával zúgolódás támadt a görögök között a zsidók ellen amiatt, hogy özvegyeiket elhanyagolják a mindennapi kiszolgálásnál. 2A tizenkettő egybehívta tehát a tanítványok sokaságát, és így szóltak: »Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét. 3Azért testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jó hírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfit, s bízzuk rájuk ezt a feladatot. 4Mi meg majd az imádsággal és az ige szolgálatával foglalkozunk.« 5Ez a beszéd tetszett az egész sokaságnak. Kiválasztották tehát Istvánt, akit eltöltött a hit és a Szentlélek, továbbá Fülöpöt, Prohóroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát.6Ezeket az apostolok elé állították, és ők imádság közben rájuk tették kezüket.
7Az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek.

Az Apostolok cselekedeteinek 6. fejezete a keresztény közösség első nagy problémájáról ír. A kérdés nem a hitbéli tanításról szólt. A heves vita abból fakadt, hogy a jeruzsálemi közösségben az özvegyasszonyok nem részesültek egyenlő bánásmódban. A városi özvegyekkel ugyanis jobban bántak, mint azokkal, akik máshonnan jöttek. Az előbbieknek rendszeresen nyújtottak segítséget, míg a második csoportot elhanyagolták. Az ilyen eltérő bánásmód erős ellenérzést keltett a szórványban élő, görögül beszélő zsidókban. Hogyan is lehetne eltűrni, hogy a szeretet különbséget tegyen az emberek között? Árulkodó, hogy az első válság éppen az irgalmas szeretet gyakorlása körül alakult ki, abban a kérdésben, hogy másként akartak bánni a különböző szegényekkel, ez esetben a városi és a kívülről jött szegényekkel. A szeretetben nem lehet megkülönböztetés, a szeretet nem viseli el a hovatartozásból fakadó előjogokat. Az Úr szeretete mindenkié, és mindenki számára teljes, tökéletes kell, hogy legyen. Mélyreható kiigazításra volt szükség. Az apostolok gyűlést hívtak össze, hogy megbeszéljék az igazságtalanságot, és arról határoztak, hogy újjászervezik a közösség életét, abból kiindulva, hogy megkülönböztetés nélkül szeretik a szegényeket. Ebből fakadóan újjászerveződött az igehirdetés és a jeruzsálemi közösség élete is. Miközben az apostolok új lendülettel fogtak neki az igehirdetésnek, figyelmesebb és szélesebb körű szolgálatba kezdtek a szegények irányában. Nem volt lehetséges, hogy az igehirdetés ne az irgalmas szeretetbe torkolljon: ez utóbbi mintegy megerősítése volt az igehirdetésnek. Választottak hét diakónust, szerpapot a feladatra, hogy megszervezzék a karitatív tevékenységet. A szegények szolgálatát nem csak rájuk bízták, hiszen minden keresztény személyes kötelessége. A diakónusoknak az is a feladatuk lett, hogy a szegények iránti nagylelkűségre buzdítsanak mindenkit, és gondoskodjanak arról, hogy minden a lehető legjobban, vagyis a szeretet útján haladjon, nagylelkűen, személyválogatás nélkül.

Előesti imádság