Urunk bemutatását a templomban
– Gyertyaszentelő Boldogasszony; emlékezzünk a két idős emberre, Simeonra és
Annára, akik hittel várták az Urat; imádkozzunk az idősekért; emlékezzünk
Kornéliusz századosra, az első emberre, aki a pogányok közül megtért, és
Pétertől kapta a keresztséget
Mal 3,1–4; Zsolt 23 (22); Zsid
2,14–18; Lk 2,22–40
Negyven nap telt el karácsony óta, az Egyház ma ünnepli
Jézus bemutatását a templomban. Ez akkor történt Lukács evangéliuma szerint,
amikor Mária és József, a Törvény előírásainak megfelelően, elviszik a gyermek
Jézust a jeruzsálemi templomba. Arra a helyre, ahol jelen van Isten. A keleti
keresztény hagyományban ez az ünnep a találkozás ünnepe. Találkozás Isten és az
ő népe között, a templomban, Jézus ünnepe, aki a fény „a nemzetek
megvilágosítására”. Kedves testvérek, az Úr életünkben elénk siet, és éppen a
bemutatott liturgiában teszi. Jön, és megvilágosítja az életünket és a világ
életét is. Sokak szíve még mindig mintha áthatolhatatlan sötétségbe merülne. De
a mai liturgia határozottan emlékeztet minket, hogy az Úr népe elé siet, mert
ahogy a Zsidókhoz írt levélben áll: nem az angyaloknak fogta pártját, hanem „Ábrahám
utódainak”, akik mi is vagyunk. Úgy jön elébünk, mint gyermek, szülei kíséretében,
ez a Gyermek azonban élő jele Isten szeretetének, Istenének, aki minden
emberrel törődik. De ki ismeri föl? Az evangélium egy Simeon nevű idős férfit
említ, aki „várta Izrael vigaszát”, aki keresi a reménység jeleit, ezért
hagyja, hogy Isten Lelke vezesse. Nem törődik bele e világ szellemiségébe, miszerint
semmi nem változhat, és a történelemben és az életben minden ismétlődni
kényszerül.
„A Lélek indítására” – mondja az evangélium – Simeon a
templomba megy; oda, ahol már annyiszor hallotta Isten szavát, és tudta, hogy
számára Isten szava prófécia: nem fog addig meghalni, amíg nem látta a
Messiást, Krisztust. Ez az idős ember hagyja, hogy egy prófécia vezesse, nem
beletörődő, figyelmes és éber a szíve, nem öregedett bele saját panaszaiba,
ahogy időnként a mi szívünk. Amikor meglátja Jézust, Simeon a karjába veszi,
Jézus pedig, ott az ölelésben, hagyja, hogy a karjába vegye mindenki, aki
vigasztalást vár a saját és e világ életére. Simeon akkor megvallja a hitét,
megénekli csodálkozását és boldogságát, életének beteljesedését: „Most bocsásd
el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet.” Az
Úr szavától megvilágosodva Simeon szeme messzire tekint, nem ragad le a
jelenben, a saját életében, hanem azt is látja, ami még nem látható. Rábízza hát
Máriára, a Gyermek anyjára. Ellentmondásos jel lesz ő, jel, amit be lehet
fogadni vagy el lehet utasítani, ugyanakkor nagy öröm és szenvedés jele is
lesz. Ez az ellentmondás lesz majd a kereszt előjele, egy szeretetből odaadott
életé.
Mintegy megerősítendő ezt a próféciát, második
tanúságtételként fölbukkan egy újabb szereplő, egy idős, özvegy prófétaasszony,
Anna, aki 84 évesen is mindig Isten házában imádkozik. Ő is felismeri a
gyermekben a Messiást, és hirdetni kezdi az örömhírt a templomban jelen lévőknek.
Így történt meg a találkozás Isten Fia és az ő népe között: két öregember, az alázatos
Simeon és az özvegy Anna fölismerik őt, a szelídek és a szegények befogadják
annak az Életnek a fényét, aki mindannyiunkért odaajándékozza magát. Dicsőítik
az Urat, hálát adnak neki, és hirdetni kezdik az örömhírt mindenkinek. Ebben a
találkozásban feltárul a jövő ereje! Két öregember életében és a generációk
közti találkozásban ott van az evangéliumi remény, amely szívtől szívig terjed.
Imádság az Úr napján
