Jak 1,19–27 – Meghallgatni és
tettekre váltani Isten szavát
19Szeretett testvéreim, ti is tudjátok! Legyen minden ember gyors a hallásra, és késedelmes a szólásra, s késedelmes a haragra! 20Mert haragjában nem azt teszi az ember, ami Isten előtt igazságos. 21Azért vessetek el minden tisztátalanságot és a különféle gonoszságokat, és fogadjátok szelídséggel a belétek oltott igét, amely meg tudja menteni lelketeket. 22Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva. 23Mert ha valaki hallgatja az igét és nem cselekszi, hasonlít ahhoz az emberhez, aki a saját arcát a tükörben szemléli; 24ha megnézte magát és elment, rögtön elfelejti, hogy milyen volt. 25Aki azonban gondosan beletekint a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad abban, s annak nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója, az boldog lesz tette által.
26Ha pedig valaki vallásosnak tartja magát, de nem fékezi a nyelvét, hanem megcsalja saját szívét, annak hiábavaló a vallásossága. 27Mert ez a tiszta és szeplőtlen vallásosság az Isten és Atya előtt: meglátogatni az árvákat és özvegyeket szorongattatásukban, és önmagunkat szeplőtelenül megőrizni ettől a világtól.
26Ha pedig valaki vallásosnak tartja magát, de nem fékezi a nyelvét, hanem megcsalja saját szívét, annak hiábavaló a vallásossága. 27Mert ez a tiszta és szeplőtlen vallásosság az Isten és Atya előtt: meglátogatni az árvákat és özvegyeket szorongattatásukban, és önmagunkat szeplőtelenül megőrizni ettől a világtól.
„A tanítást váltsátok tettekre.” Ezzel a buzdítással folytatja Jakab az
előző szakaszban megkezdett gondolatmenetet. Világossá teszi, hogy ha
meghallgatjuk Isten szavát, és gondolkodunk, miközben beszélünk (ezt jelenti a „késedelmes
a szólásra” kifejezés), akkor sikerülhet úrrá lenni ösztöneinken, amelyek
könnyűszerrel a harag útjára sodornának minket. Hányszor előfordul, hogy
megharagszunk, képtelenek vagyunk hallgatni, és csak akkor beszélni, miután gondolkodtunk.
Közvetlen kapcsolat van aközött, hogy készek vagyunk meghallgatni Istent,
illetve hogy felelősen beszélünk másokkal. Aki tisztában van a kimondott szó
hatalmával, minden bizonnyal jobban odafigyel minden kiejtett szóra. Ha
beszédünk nem az evangéliumtól sugárzó szívből fakad, könnyen kárára válhat
annak, aki hallgatja. Épp ezért még azoknak sem árt féket tenniük a nyelvükre,
akik vallásos embernek tartják magukat. Jézus is arra figyelmezteti a
tanítványokat, hogy minden kiejtett fölösleges szóról számot kell majd adniuk
(Mt 12,36). Jakab arra buzdít, hogy „fogadjátok tanulékony lélekkel a belétek
oltott tanítást”. A híveknek szívükbe kell fogadniuk Isten szavát, hogy ott
szabadon munkálkodhasson, anélkül hogy a gőg, a szórakozottság vagy a ridegség
akadályozná. Jakab ezért pontosítja, hogy mit jelent az evangéliumot tanulékony
lélekkel befogadni: ne csupán hallgassuk Isten szavát, de váltsuk is tettekre.
Isten szava életünk tükre. Nem elég csak belepillantanunk, aztán gyorsan
elfelejteni az egészet, hanem meg kell keresnünk benne a legigazibb és
legemberibb arcunkat, ami mindig ott tükröződik. Az igazi hit és vallásosság
ugyanis nem az elvont vitákban rejlik, hanem a konkrét szeretetben: kezdve az
árvák és özvegyek megsegítésén, azon, hogy megőrizzük a tisztaságunkat, vagyis
ne szennyeződjünk be a gőggel és az önszeretettel. Az akkori társadalomban
nagyon sok özvegy és árva élt, őket tartották a legszegényebbeknek, ahogy erről
az ószövetségi könyvek is tanúskodnak. Ők a szegénység arcai. Jakab rámutat
arra, hogyan függ össze egymással a „késedelmes beszéd” és a szegényekről való
gondoskodás. Hallgatni Isten szavát, együttérezni a szegényekkel: ezek
jellemzik a hitünket. A tiszta vallásosság, ami összekapcsolja egymással Istent
és az embert, a szeretetben nyilvánul meg. Mégpedig olyan szeretetben, ami nem
marad elvont, hanem hallgatja és konkrét tettekre váltja az evangéliumot, és
azok felé irányul, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, ők pedig a szegények.
Imádság a szentekkel
