Szent Polikárp (†155), János
apostol tanítványa, püspök és vértanú emléknapja
Lev 19,1–2.17–18; Zsolt 102
(101); 1Kor 3,16–23; Mt 5,38–48
Ezeken a vasárnapokon a liturgia
a hegyi beszédről gondolkodtat el minket, amit Jézus a sziklára épült ház
példabeszédével fejez be. Mintha kifejezetten hangsúlyozni akarná szavai
erejét, mely szavak, ha gyakorlatba ültetjük őket, megszilárdítják házunkat az
élet viharaival szemben is. Ezért valóban bölcs és realista az, aki bízik ezekben
a szavakban. Bennük van elrejtve az igazi életbölcsesség, ami más, mint amit
mindenki annak gondol, de ami egyedül képes megszabadítani a világot a
gonoszság által rászabadított erőszaktól. Jézus be akarja teljesíteni a Törvényt,
ennek fényében kell értelmezni, amikor azt mondja: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt
mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak
tartsd oda a másikat is!” Jézus a
szemet szemért ősi törvényéről beszél. Ez a bibliai
előírás enyhíteni és szabályozni volt hivatott a bosszúállást. A régi időkben – ahogy olykor sajnos manapság is – a bosszú határtalan,
engesztelhetetlen és kegyetlen volt. A Törvény
határt szabott a bosszúnak, bevezette az arányosság elvét: szemet szemért,
fogat fogért.
A Törvénynek megvolt tehát a maga értelme, Jézus mégis
mindent fölforgat, és teljesen más, új látásmódot vezet be. Nemcsak azt mondja,
hogy ne álljunk bosszút, hanem azt is, hogy ne álljunk ellen a gonosznak. Ez egyfajta harc a gonosz meggyengítése végett, ami valójában a saját
szívünkben kezdődik. Olyan harc, amit a híveknek elsőként kell megvívniuk. A
mély hitű Athenagorasz pátriárka annak fontosságát hangsúlyozza, hogy magunkból
kell kiindulnunk. „A legkeményebb háború az – írja –, amit önmagunk ellen
folytatunk. Azonban le kell fegyverezni önmagunkat. Én magam is évekig vívtam
ezt a háborút. Rettenetes volt. De most már fegyvertelen vagyok. Nem félek
semmitől, mert a szeretet elűzte a félelmet.”
Ilyen utat kínál nekünk az
evangélium, és ezen az úton eljuthatunk oda, hogy szelídek legyünk a másik
emberrel való találkozásban, türelmesek a párbeszédben és nagylelkűek
felebarátainkkal. Ez a nagylelkűség az, ami lefegyverzi még a kegyetlenek
szívét is. Az evangélium szavai lehetővé teszik, hogy a szeretet olyan
gyümölcsöket hozzon, mint a béke és az egyetértés. Így folytatja: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld
ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket.” Ezekkel a szavakkal Jézus kitörli a szótárából az „ellenség” szót, csak a „felebarát”
szót hagyja benne. Valóban, Jézus számára nem létezik ellenség, mindenki
felebarát, akit szeretni kell. Így kell tenniük a tanítványoknak is. Nemcsak azt kéri tőlük, hogy bocsássanak meg minden sértést – ami már önmagában nagy lépés előre –, hanem azt is elvárja tőlük, hogy szeressék
ellenségeiket, hogy imádkozzanak üldözőikért. Elsőként mutat példát is. Akkor,
amikor a kereszten így fohászkodik: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják,
mit tesznek” (Lk 23,34).
Jézus tágasabbá akarja tenni az emberek szívét, és meg
akarja gyengíteni a határokat, melyek egymás ellenségévé tesznek minket. Az
evangélium nagylelkű tanúságtételt kíván. Jézus föl is hívja
a figyelmet a különbségre: „Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek
benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is?” Magas mércét
állít tanítványai elé. Jól ismeri gyengeségeinket és bűneinket, mégsem szűnik
buzdítani minket: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” Egyébiránt
az Úr maga már Mózes idejében is buzdította népét: „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok.” A szentség
pedig szeretet, az a határtalan szeretet, mely arra indítja a
tanítványokat, hogy kilépjenek önmagukból, és elinduljanak a világ legtávolabbi
vidékei felé. Krisztusnak, az új embernek, az igazi emberség
példaképének a követése az út, amelyet az evangélium mindannyiunk számára
elérhető közelségbe hoz.
Imádság az Úr
napján
