Február 4., kedd

2Sám 18,9–10.14b.21a.24–25a.30–32.19,1–3 – Absalom halála

Imádság az Úr anyjával, Máriával

9Történetesen Absalom is Dávid szolgái elé került. Öszvéren nyargalt ugyanis, s amikor az öszvér egy sűrű és nagy cserfa alá jutott, Absalom fennakadt fejénél fogva a cserfán, s amíg ő függött ég és föld között, az öszvér, amelyen ült, továbbhaladt. 10Meglátta mármost ezt valaki és jelentette Joábnak: »Láttam Absalomot, amint egy cserfán függött.«

« Kezébe vett tehát három dárdát, és beledöfte Absalom szívébe. Mivel még vonaglott a cserfán függve,  21Majd azt mondta Joáb Kúsinak: »Eredj, s jelentsd a királynak, amit láttál!« 
24Dávid éppen a két kapu között üldögélt. Ekkor az őr, aki a kapu tetején, a kőfalon volt, felemelte szemét, s látta, hogy egy magányos ember fut feléje. 25Lekiáltott tehát és jelentette a királynak. 
 30Azt mondta neki a király: »Fordulj meg, s állj ide.« Amikor erre az megfordult és félreállt, 31megjelent Kúsi is, s amikor megérkezett, azt mondta: »Jó hírt hozok, uram király, mert az Úr kiszabadított ma téged mindazoknak a kezéből, akik felkeltek ellened.« 32Azt mondta erre a király Kúsinak: »Békén van-e a gyermek, Absalom?« Kúsi azt felelte: »Úgy járjanak, mint e gyermek, az én uramnak, a királynak ellenségei, s mindazok, akik vesztére törnek.«

1Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: »Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absalom, én fiam, én fiam Absalom!«
2Hírül vitték erre Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja fiát. 3Gyászra fordult erre a győzelem azon a napon az egész nép számára, mert hallotta a nép azon a napon, hogy beszélik: »Bánkódik a király a fián.« 

Isten megbüntette Dávidot bűneiért. Absalom azonban, aki nagyon súlyos bűnökkel szennyezte be magát, nem érez lelkiismeretfurdalást, nem kér bocsánatot sem. Az elbeszélés drámai kegyetlenséggel írja le a napot, amikor Absalom vereséget szenved, és megölik a csatában. Úgy látszik, törvényszerű befejezése ez egy bűnös, cinikus, kegyetlen, Istennek hátat fordító életnek. Szerencsétlen teste, még élve, ég és föld között függ, sűrű hajánál fogva egy tölgyfa ágai közt fennakadva, amikor szívét Joáb három dárdája döfi át. Joáb ravasz, megalkuvó; könyörtelen bátorság jellemzi. A király határozott parancsa ellenére, cseppnyi habozás nélkül dönt Absalom meggyilkolásáról: talán azért, mert ezzel véget érhet a királyságban uralkodó zűrzavar, amely neki személy szerint sem kedvezett. Minden bizonnyal jobban örült volna, ha nem neki magának kell megtennie, hiszen akkor elkerülhette volna, hogy magára haragítsa Dávidot. Ezért ravaszul azt a katonát próbálja meggyőzni, aki értesítette őt arról, hogy Absalom a fán lóg. Ám kudarcot vall. A jó katona hűséges Dávidhoz, és ismeri Joáb kétszínűségét, amivel azután igazságtalanul megvádolná a király előtt. Visszautasítja hát az ajánlatot, és szemére veti kétszínűségét. Joábnak föl kell vállalnia Absalom meggyilkolásának felelősségét. Dávid megrendüléssel fogadja fia halálhírét: magányba vonul a felső szintre, sírva fakad, hangosan ismételgeti Absalom nevét, a gyengéd „fiam” megszólítás kíséretében. Nagy fájdalmában megvallja, hogy jobban szerette volna, ha ő maga hal meg helyette. A szöveg megjegyzi, hogy „gyászra fordult a győzelem”. A halál soha nem győzelem. Az Úr mindig azt akarja, hogy az ember éljen, hogy a bűnös megtérjen.

Imádság az Úr anyjával, Máriával