Február 22., szombat


Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepe

Mt 16,13–19 – Péter hitvallása


13Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« 14Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.« 15Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« 16Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« 17Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. 18Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. 19Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.« 

A liturgia arra hív, hogy emlékezzünk meg Péter szolgálatáról, és ünnepeljük. Egyfelől hangsúlyozza, hogy a római egyház apostoli alapokra épült, másfelől pedig, hogy Péter a szeretetszolgálatban kap vezető szerepet, s ez olyan egyedülálló karizma, amely utódaiban tovább él. Az e napon olvasott evangéliumban fölsorakoztatott három szimbólum – a szikla, a kulcsok és az oldás-kötés hatalma – arra utal, hogy Péter Isten kiválasztottainak egész népére vonatkozó hivatást kapott. Jól tudjuk, milyen üdvös az Egyház számára a Róma püspöke által gyakorolt, egyesítő erejű küldetés. Napjainkban azonban ez még fontosabb, mint valaha. A globalizált világban – amely hajlamos a megosztottságra – a pápa egyedülálló kincset képvisel, amit őrizni, védeni kell, és meg kell mutatni mindenkinek. Nem a világ hatalmaskodó módján, hanem a mindenkit, de különösen a szegényeket szolgáló szeretet révén. Az elsőség forrása tehát nem „a hús és a vér”, nem személyes, emberi jó tulajdonságok kérdése: Isten Szentlelke ajándékozza Egyházának. Különösen is ékesszóló Ferenc pápa tanúságtétele ebben a zűrzavaros és bizonytalan korban. A sziklát maga Jézus mutatja meg, amikor egy félreeső helyen gyűjti egybe a tanítványokat. Megkérdezi tőlük, mit gondolnak róla az emberek, ám nem puszta kíváncsiságból teszi. Szüksége van rá, hogy a tanítványok összhangban legyenek vele, úgy érezzenek, ahogyan ő érez. Péter ragadja magához a szót, és mindegyikük nevében válaszol, megvallja a hitét. Jézus pedig azonnal boldognak nevezi. Péter és vele együtt a tanítványok szerény csoportja azok közé a „kicsinyek” közé tartozik, akiknek az Atya kinyilatkoztatja a világ teremtésétől kezdve rejtett dolgokat. Simon, aki olyan, mint a többi ember, a Jézussal való találkozásban új hivatást, új feladatot kap: legyen annak az üdvösségépületnek a kősziklája, melynek Jézus a sarokköve és az Atya a bölcs tervezőmérnöke. Ez az „ekklesia”, vagyis Isten egybegyűjtött népe, hogy mindenkinek legyen háza, ahol lakhat, és senki ne legyen többé magányos és elhagyatott. Ez a ház pedig erős és tartós lesz, ellenáll még „a pokol kapuinak” is – ami a sémita nyelven azt jelenti: a gonosz erőinek, amelyek megpróbálják ledönteni. Ennek az épületnek a kulcsai Péternél vannak. Isten háza nincs bezárva, vannak ajtajai, és Péternek vannak hozzá kulcsai. Ez a kép népszerűvé vált a mennyek országára vonatkoztatva. De az evangélium olyan házról beszél, aminek az építése már itt, a földön elkezdődik, és Péter már most megkapja hozzá a kulcsokat. Ahogyan az „oldás és kötés” hatalmát is. Ez a rabbinikus nyelvben azt a felelősséget jelenti, hogy a házban testvérségi köteléket sző az emberek között. Ferenc pápa az egység embere, nemcsak a keresztények, hanem más vallásúak között is. Ez volt a zsinati egyház álma: mindannyian egy család lenni. Ferenc megtestesíti és meg is valósítja ezt az álmot. Ezért támadják őt annyian. Így azonban összeomlik az egység, és lerombolják a hidakat. A Katolikus Egyházban is van, aki szívesen mellőzné a pápát. Egyesüljünk az érte végzett imádságban mindazokkal a hívekkel és a szegényekkel, akik igaz barátként tekintenek rá.

Imádság az apostolokkal