A Santa Maria in Trastevere
bazilikában a betegekért imádkoznak
2Sám 15,13–14.30;16,5–13 – Dávid
menekülése
13Hírmondó jött ekkor Dávidhoz és azt mondta: »Teljes szívvel követi Absalomot egész Izrael.« 14Azt mondta erre Dávid a szolgáinak, akik vele voltak Jeruzsálemben: »Keljetek fel, meneküljünk, mert nem lesz menekvésünk Absalom színe elől; szaporán menjetek, hogy ha megérkezik, itt ne lepjen minket, s romlást ne zúdítson ránk, s kardélre ne hányja a várost.«
30Dávid pedig felment az Olajfák hegyére, sírva ment, mezítelen lábbal s beburkolt fejjel haladt, s az egész vele levő nép is beburkolt fővel, sírva tartott felfelé.
5Amikor aztán Dávid király Bahurimig jutott, íme, kijött onnan egy ember, aki Saul házának nemzetségéből való volt, név szerint Szemei, Gera fia, s amint kijött, jártában egyre átkozta, 6s kövekkel hajigálta Dávidot s Dávid király minden szolgáját, pedig az egész nép és valamennyi harcos ott haladt a király jobbján és balján. 7Így szólt Szemei, amikor a királyt átkozta: »Eredj, eredj te vérszopó ember, Béliál fia! 8Megtorolta rajtad az Úr Saul házának minden vérét, hogy elfoglaltad királyságát és Absalomnak, a fiadnak a kezébe adta az Úr a királyságot, s téged, íme, szorongatnak bajaid, mert vérszopó ember vagy.« 9Azt mondta ekkor Abizáj, Száruja fia a királynak: »Mit átkozza ez a holt eb uramat, a királyt? Elmegyek, s fejét veszem.« 10Ám a király azt mondta: »Mi közöm hozzátok, Száruja fiai? Hagyjátok, hadd átkozzon, hiszen az Úr parancsolta neki, hogy átkozza Dávidot, s azért ki merné kérdezni, hogy ‘miért cselekszik így.’« 11Majd azt mondta a király Abizájnak s minden szolgájának: »Íme, saját fiam, aki az én ágyékomból származott, tör életemre: mennyivel inkább tehát Jemini fia? Hagyjátok, hadd átkozzon az Úr parancsa szerint, 12hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért.« 13Tovább ment tehát Dávid, s vele társai az úton, Szemei pedig a hegygerinc oldalán, vele szemben haladt, s közben átkozódott, köveket hajigált és földet hányt feléje.
Dávid menekülésében megcsodálhatjuk lelki nagyságát: gondolatai nem csak
saját nehéz helyzete körül forognak, hanem barátai és az egész nemzet javát
tartja szem előtt. Elmenekül, mert el akarja kerülni a város lakóit fenyegető
megtorlást és vérfürdőt. Nem csak a tisztjei, hanem az egész családja vele
megy, mert őket biztosan sújtanák a testvérháború keserű következményei. Dávid
kíséretében megjelenik az emberi lélek összetettsége, az emberek gondolatainak
sokfélesége: van, aki áruló, és van, aki hűséges marad; a másik csak a saját
érdekeit nézi; van, aki bosszúból cselekszik; de akad példa nagylelkűségre és
jószívűségre is. Fontos tudatában lennünk annak, hogy Isten terve nem
történelmünkön kívül valósul meg, hanem az emberek életében, ellentmondásos,
korlátolt cselekvéseikben. Ebben a bonyolult családi történetben Dávid annak az
embernek a példája, aki bűnbe esett ugyan, de végül megbízik Istenben, kezébe
helyezi sorsát. A király, bánata jeléül, gyalog hagyta el a várost és „egyre
sírt”, miközben az Olajfák hegyére ment föl, „mezítláb volt, s a feje befödve”.
A szövetség ládája – Dávid törvényes királyságának jele – elkíséri a Dáviddal
együtt menekülő népet. Cádok és Ebjatár papok viszik, a levitákkal együtt. Ám a
király megparancsolja, hogy vigyék vissza a ládát Jeruzsálembe. Az elszenvedett
események fájdalma már megértette vele, hogy nem a szövetség ládájának fizikai
jelenléte az ellenség legyőzésének záloga; nem függ attól sem, hogy visszatér-e
Jeruzsálembe, hanem csakis attól, hogy képes-e fenntartás és feltétel nélkül
rábízni magát Jahvéra. Az elkövetett bűnök miatt érzett fájdalom rányomja
bélyegét Dávid utolsó éveire, és arra készteti, hogy elgondolkodjon róla,
milyen törékeny is az élete, és inkább Istenben bízzon, mint saját magában.
Dávid bensőséges, mély kapcsolatra talált az Úrral. És ez elég volt neki.
Imádság a szegényekért
