Iz 58,7–10; Zsolt 111 (110);
1Kor 2,1–5; Mt 5,13–16
Közvetlenül a nyolc boldogság evangéliuma után Jézus azt mondja a
tanítványoknak, hogy ők a föld sója és a világ világossága. Még az evangélium
hirdetésének kezdeténél vagyunk, és a tanítványok kétségtelenül nem
dicsekedhetnek azzal, hogy a nyolc boldogság embereinek példájaként élnének.
Nem csoda hát, hogy túlzónak érzik ezeket a szavakat, ahogyan mi is. Jézus
mégis ezt mondja: „Ha a só ízét veszti, vajon mivel sózzák meg?” Jézus a
felelősségre figyelmeztet, kihívást intéz hozzájuk, mintha ezt mondaná: „Csak
ti vagytok nekem, hogy hirdessem az evangéliumot.” Más megfogalmazásban így
hangzana: Ha kevesebbet munkálkodtok, ha viselkedésetek sótlan és ízetlen,
nincs más segítségem az evangélium hirdetéséhez. Ez történik, ha az égő lámpást
a véka alá teszik. Ebben az esetben sincs segítség, sötétben maradunk.
Mindez nemcsak akkor volt igaz, hanem ugyanúgy érvényes ma is. Soha nem
szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a föld sójának és a világ világosságának
kell lennünk. Jól tudjuk mindannyian, amikor ezeket a szavakat halljuk, hogy
szegény, egyszerű emberek vagyunk csak. Valóban kevesek vagyunk a ránk bízott
feladathoz és a múlt vasárnap hallott nyolc boldogsághoz képest. Hogyan
lehetünk só és világosság? Máté evangéliuma mégis azt mondja, hogy só és világosság
vagyunk, még ha csak egyszerű emberek vagyunk is. Igaz, hogy nem magunktól
leszünk azzá, hanem csak akkor, ha egységben vagyunk a názáreti Jézussal, az
igazi sóval és az igazi világossággal. A világosság nem személyes
adottságainkból fakad, mert jó a természetünk vagy mert erkölcsösek vagyunk.
Pál apostol a korintusi keresztényeknek írt levelében emlékeztet rá, hogy nem
magasztos szavakkal jelent meg közöttük: „Gyöngeségben, félelemben és nagy
rettegésben voltam nálatok.” Gyöngesége ellenére mégis megvédi küldetése
becsületét: „Mert nem akartam másról tudni köztetek, mint Jézus Krisztusról, a
megfeszítettről.” Az apostol gyöngesége nem homályosítja el az üzenet
világosságát, nem csökkenti az igehirdetés és a tanúságtétel erejét. Éppen
ellenkezőleg, ez az egyik pillére, és ez adja meg az értelmét: „hogy hitetek ne
emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.”
Ezek a szavak óriási felszabadító erővel bírnak. Mi, keresztények az
emberek általános viselkedésével ellentétben nem vagyunk arra ítélve, hogy
Isten előtt elrejtsük gyengeségünket és nyomorúságunkat. Ez a gyengeség és
nyomorúság nem ássa alá Isten hatalmát, nem sodorja válságba, nem fojtja el
erejét, hanem inkább fölmagasztalja, ha befogadjuk. Az evangélium részéről
semmi megvetés nem éri az embert, és az Úr részéről sincs semmiféle
ellenszenv, nem véletlenül hívják „az emberek barátjának”. Pál hozzáfűzi: „Aki
dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.” Soha nem dicsekedhetünk önmagunkkal. Isten
kegyelme, szeretete tündököl a mi gyöngeségünkben. Nem sajátíthatjuk ki magunknak, nagyobb nálunk, és nem hagy magunkra
minket. Az evangélium hozzáteszi: „Ugyanígy a ti világosságotok is világítson
az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” Azért kapjuk ezt a meghívást az Úrtól, hogy az evangéliumért
tevékenykedjünk. A próféta elmagyarázza, mit jelent ez: „Törd meg az éhezőnek
kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz,
takard be, és testvéred elől ne zárkózz el!” Az Úr szeretete és fénye ez,
hatalmas szeretet, amely kitágítja szívünk határait. Elsősorban a szegények és
a gyöngék felé irányul, ugyanakkor nem feledkezik meg azokról sem, akik a
közelében vannak. És akkor majd – teszi hozzá a próféta – „akkor felragyog a
sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik”.
Imádság az Úr napján
