Jer 15,10.16–21. Jeremiás vallomása
A próféta rendkívül személyes szavakkal szól Istenhez, kiönti a szívét, Isten elé tárva azokat a nehézségeket, azt az ellenállást, amellyel szava hirdetése közben találkozik. Szívszorító Jeremiás fájdalomkiáltása, amellyel az őt világra hozó anya felé fordul. Kétségbeesett, keserű kifakadás és segítségkérés: „Emlékezz meg rólam, Uram, és nézz le rám!” Felidézi, milyen szeretettel vállalta küldetését, milyen szenvedéllyel hirdette Isten szavát: „Ha szavaid elém kerültek, csak úgy nyeltem őket; kedvem telt szavadban és öröme szívemnek.” Szoros kötelék köti a prófétát Istenhez, szenvedélyesen hirdeti a rábízott szót. A próféta küldetéséhez, ahogy a tanítványéhoz is, hozzátartozik a szenvedély mellett a fájdalom. Jogos és gondviselésszerű a próféta felháborodása azért, mert neki kell a népet felszólítani, hogy hagyja el a gonoszságot, és térjen vissza az Úrhoz. Áldozattal járó küldetés ez: „Bizony olyan lettél számomra, mint a csalóka patak, amelynek vizére nem lehet számítani.” Nem lehet nem felfedezni ezekben a szavakban Jézus kiáltását a Getszemáni-kertben és a kereszten. Az Úr meghallgatja Jeremiás imádságát, és nem késik a válasszal. Nem hagyja el az igazat, és soha nem hagyja válasz nélkül. Az Úr újra beszélni kezd a prófétához, de gyengéden meg is dorgálja: „Ha visszatérsz hozzám, visszafogadlak szolgálatomba…” A prófétának is meg kell térnie és közelebb kell kerülnie az Úrhoz. Csak ha állandóan az Úr jelenlétében él és kitartóan hallgatja az ő szavát, akkor fogja megtanulni megkülönböztetni az értékest attól, ami értéktelen. A Szentírással való családias kapcsolat teszi a prófétát „Isten szájává”.
Imádság a szentekkel
