Oz 10,1–3.7–8.12. Ideje keresni az Urat
Ozeás az első az ószövetségi próféták közül, aki Izraelt szőlőskerthez hasonlítja: „Dús szőlő volt Izrael, bőséges termést hozott.” Ezzel a képpel a próféta Izrael népének virágzását ábrázolja, amelyet Isten kedvenc szőlőjeként gondoz. Épp ezért még keserűbb látni az ellentétet a szőlő bő termése, amely az Úr munkálkodásának gyümölcse (a szentíró valószínűleg a II. Jeroboám alatti békés évekre gondolt) és Izrael hanyatlása között, amikor Baálnak kezdett hódolni (Oz 2,1–17). Izrael szívének kétszínűsége lelepleződik: Istent hazug bálványok kedvéért hagyta el. Az oltárok, a bálványok, a király nélkül – mondja a próféta – meg fogja tanulni Izrael felismerni, hogy ki is ő mezítelenül, minden segítségtől megfosztva Istennel szemben. Akkor már késő lesz, és „így szólnak a hegyekhez: »Temessetek el!« És a dombokhoz: »Omoljatok ránk!«” Izraelnek újra az igazságosság magjait kell elvetnie és a jóság gyümölcseit learatnia. Ez annak az útja, aki újra elkezdi keresni az Urat, és hűségesen meghallgatja az Ő szavát. Számunkra is felértékelődik ez az út a mai világban, amely nem ismeri az igazságosságot és a könyörületet. Túl sokan keresik csak a saját biztonságukat és jólétüket akár az igazságtalanság és a közömbösség erőszakosságának árán is. Isten igazságossága jócskán meghaladja a puszta emberi számítást és cselekedeteink mértékét, s a jóságon és irgalmasságon keresztül valósul meg. Minden egyes hívő feladata, hogy napról napra művelje az élet földjét azzal, hogy szeretetet és irgalmasságot vet, hogy azok az igazságosság gyümölcseit teremjék mindenki számára. Ezért mondja a próféta is: „szántsátok fel a töretlen földet”. Az egyes emberek és a közösségek szíve is felszántandó föld, hogy az elvetett mag gyümölcsöt teremjen.
Imádság a szentekkel
