Jer 2,1–3.7–8.12–13.
Izrael elhagyja hitét
Az
Úr szükségét érzi, hogy prófétája által odakiáltsa az őt eláruló népnek, hogy
szereti Izraelt. Sajnos mi is könnyebben figyelünk arra, amivel a többiek
tartoznak nekünk, és közben nem gondolunk arra a sok adósságra, amivel mi
tartozunk elsősorban az Úrnak. A gőg és az a tudat, hogy mindent meg tudunk
oldani, elfelejtetik velünk Isten művét, és elkerülhetetlenül eltávolítanak
tőle és szavától. Isten azonban nem törődik bele népének hűtlenségébe és
figyelmezteti felelősségére választ követelve népétől: „Mi kivetnivalót
találtak bennem atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem? Üres semmiségnek szegődtek
nyomába, így maguk is semmivé lettek.” Milyen kivetnivalót találhatunk
Istenben, hogy elhagyjuk, és a magunk feje után menjünk? Fel kell tennünk
magunknak ezt a kérdést, máskülönben ott állunk majd üres kézzel, mert inkább
saját magunkra hallgattunk, nem pedig az Úr szavára. Talán a sokféle csalódás
is egy olyan élet gyümölcse, amelyben az Úr nem sokat számít, mert mind csak
önmagunkkal vagyunk elfoglalva. A következményeket ismerjük, a próféta
emlékeztet rájuk: „Mert kétszeres gonoszságot követett el népem: elhagytak,
engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak,
ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet.” Felesleges
fáradság. Isten szeretete egészen más a népe iránt. Pál apostol fogja írni a
Rómában élő keresztényeknek, hogy Isten nemcsak elsőként, hanem bűnösökként is
szerette őket: „…noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért
vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való
szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,7–8)
Imádság
az Egyházért
