Ám 8,4–6.9–12. Egy
gazdag társadalom keserű vége
A próféta Istenre hallgat, és így belehelyezkedik Isten történelemről alkotott látomásába. Arra kap meghívást, hogy ezt a látomást hirdesse a népnek, amelyhez Isten küldi. Ámosz e sorokban egy olyan társadalom végét írja le, amely a gazdagságra és a jólétre épült, de nem tudta megvalósítani az igazságosságot. Ha az ember elzárkózik attól, hogy Isten Igéjét meghallgassa, melyet a próféták szüntelenül hirdetnek, az mindig az élet romlásához vezet. Szamáriának, az Izraeli Királyság fővárosának lakói bármire képesek voltak azért, hogy a saját gazdagságukat növeljék. A meggazdagodás érdekében bármilyen eszköz megengedett volt. Még az ünnepek (az újholdé) és a szombat is, melyek az Úrnak szentelt idő kellett volna hogy legyenek, az anyagi gyarapodás alkalmai lettek. Kizárólag a javak gyarapításával foglalkoztak, a szegények iránt pedig teljes közömbösséget tanúsítottak. A próféta szava arra int bennünket, hogy ne engedjünk a gazdagság csábításának, amely könnyen az Istenről való megfeledkezéshez és a szegények megvetéséhez vezet. Az Urat nem érdeklik azok az emberek, akik a vallás rítusain keresztül igyekeznek közeledni hozzá, a szegények iránti szeretet nélkül, amely az Úr iránti szeretet bizonyítéka. Az apokaliptikus képekkel megjelenített „Úr napja” (a nap kialszik, sötétség borul a földre) szörnyűséges lesz: az ünnep gyászba fordul, az éneket a siránkozás váltja fel, a fényűző ruhák helyett zsákruhákba öltöznek, a gőgös fejeket kopaszra nyírják. Végül pedig megtapasztalhatják a legkeserűbb fájdalmat is: az elsőszülötteket fogják gyászolni, vagyis a családok kihalnak. Az is elgondolkodtató, hogy a halál Isten Igéjének megfogyatkozásával érkezik el. A megkönnyebbüléshez éhezniük kell Isten Igéjét, ám a prófécia addigra eltűnik, és éltető kenyerét sehol sem lelik majd. Felhívás ez arra, hogy becsüljük meg az igehirdetés idejének kegyelmét.
A Szent Kereszt imádsága
