Iz 26,7–9.12.16–19. Téged keres a lelkem bensőmben, Istenem!
A most olvasott szakasz Izajás könyvének abból a részéből való, mely „Izajás apokalipszise” néven ismeretes (Iz 24–27). A próféta a saját korára és annak nehézségeire tekint, és arra hívja az embereket, hogy hagyatkozzanak az Úrra, és bízzanak az Ő szeretetében és hűségében. A hívők közössége jól tudja, hogy csak az Úrtól várhat segítséget. Ezért imádkoznak így: „Urunk, benned reméltünk. Neved és emlékezeted után vágyódott a lelkünk.” Az emberi erőfeszítések hiábavalók, ahogy ezek a szavak is elárulják: „Szabadulást nem szereztünk az országnak, s nem születtek új lakói a földnek.” A saját kicsinységünk felfedezése azonban nem kell hogy kétségbeeséshez vagy pesszimizmushoz vezessen. Sőt, éppen a fájdalom, a szenvedés idején szüntelenül az Urat kell keresnünk, tudva, hogy olyan, mint egy atya, aki soha nem hagyja el gyermekeit. A fájdalmak idején azonban sajnos gyakran bezárkózunk, és azt gondoljuk, hogy az Úr távol van tőlünk. A próféta fel akarja újra ébreszteni a hívők hitét, hogy ne gondolják, hogy egyedül megmenekülhetnek. Az erőfeszítéseik hiábavalók lennének ahhoz az asszonyhoz hasonlóan, aki a vajúdás után csak szelet szül. Csak Isten ment meg minket, csak ő adhat életet „a porban nyugvóknak”.
Imádság az Egyházért
