30
(29). zsoltár Dicsőítlek, Uram, mivel megmentettél.
2
Dicsőítlek, Uram, mivel megmentettél,
nem engedted,
hogy ellenségeim ujjongjanak.
4 Uram,
lelkemet kihoztad a halál országából,
megmentettél
attól, hogy a sírba szálljak.
5 Ti,
akik szeretitek, dicsőítsétek az urat,
magasztaljátok
szent emlékét!
6 Mert
haragja csak egy pillanatig tart,
jósága azonban
az egész életen át.
Ha este sírás
látogat is meg,
reggel visszatér
az öröm.
11
Hallgass meg, Uram, és könyörülj rajtam,
légy az én
segítőm, Uram.
12
Panaszomat öröménekre változtattad,
leoldottad
vezeklőruhám
és örömmel
öveztél körül.
A 30. zsoltár annak az embernek az imádsága, aki
komoly veszélyben volt, de megmenekült. Ezt a tapasztalatát szeretné elbeszélni
a testvérek gyülekezetében, hogy mindannyian vele együtt adjanak hálát. Azt is
elmondja, hogy két dolgot tanult ebből. Az elsőt így írja le: Isten „haragja
csak egy pillanatig tart, jósága azonban az egész életen át” (6). Izajás könyve
még szebben fogalmaz: „Istened mondja ezt: Igaz, elhagytalak egy röpke pillanatra,
de most nagy irgalommal visszafogadlak. Amikor haragom fölgerjedt, egy
pillanatra elrejtettem előled arcomat. De most örökre szóló irgalommal
megkönyörülök rajtad” (Iz 54,7–8). Isten nem pusztít el, hanem kijavít, és
amikor megrója az embert – a Biblia nem fél Isten haragjáról beszélni – az is
szeretetből fakad, hogy az ember magába szálljon és megváltoztassa szívét és
életét. A második tanulságot sokan megtapasztaltuk, abból adódik, hogy kevés a
hitünk és azt hisszük, hogy boldogulhatunk Isten nélkül: amikor egészségesek
vagyunk és jól élünk, erősnek érezzük magunkat, egészen addig, amíg nem ér el
minket a betegség vagy a veszély. Akkor aztán újra felfedezzük, milyen
törékenyek is vagyunk: „Mikor
dúslakodtam, így szóltam: Nem ingok meg soha!… De mikor elrejtetted arcodat,
megrendültem” (7–8). A jólét idején könnyen megfeledkezünk az Úrról és az ő
szeretetéről, és csak magunkban bízunk. A zsoltáros arra hív minket, hogy
fedezzük fel újra: Isten szeretetét keresni minden másnál többet ér. Csak az alázatos
és bizodalommal mondott imádság emelhet fel minket a fájdalomból és az
aggodalomból, csak ez képes a küzdelmet ünneppé, a fájdalmat örömmé
változtatni. A zsoltáros annyira meg van győződve erről, hogy magának az Úrnak
magyarázza el, azért hogy soha ne szűnjék meg őt segíteni: „Mi haszon származna
véremből, hogyha sírba szállnék? Dicsőíthet téged a por, hirdetheti nagy
hűségedet?” (10). A zsoltáros még nem tudhat a feltámadásról, mégis arra
emlékeztet minket, hogy az élet értelme abban áll, hogy dicsérjük és szeressük
az Urat, mindig, mindörökké.
Imádság az egyházért
