Jn 20,2–8. János és Péter az üres sírhoz fut
János
egyike annak a négy tanítványnak, akiket Jézus elsőként hívott magához. A
Tibériás tavánál történt találkozásnak még a pontos időpontjára is emlékszik az
evangélista: a tizedik óra körül járhatott. Hogyan is felejthette volna el
János azt a találkozást, amely megváltoztatta egész életét? Így arra is
emlékszik, amikor Andrással, Péter testvérével együtt hallgatták a Jordán
partján a Keresztelőt. Villámként hasított beléjük, amikor Keresztelő Szent
János azt mondta Jézusról: „Nézzétek, az Isten Báránya!”. Ott hagyták a
prófétát, a Keresztelőt, akit addig követtek, és miután Jézus nyomába
szegődtek, vele töltötték az egész délutánt. Ezek az órák egész életét örökre
megváltoztatták, ahogy Péterét is. János onnantól kezdve Jézus tanítványa lett.
A hagyomány úgy tartja számon, hogy ő az a tanítvány, „akit kedvelt Jézus”. Az
utolsó vacsorán egyedül ő hajthatta fejét Jézus keblére, majd Péterrel és
Jakabbal együtt elkísérte őt az Olajfák hegyére, amikor haláltusáját vívta. A
többi tanítványhoz hasonlóan azonban ő is elmenekült, egyedül hagyva Jézust,
hogy aztán visszatérjen, és kövesse a kereszt lábáig, ahol elfogadja a
meghívást, hogy magához vegye Máriát. Ebben az evangéliumi részben húsvét
napjának hajnalán találkozunk vele, amikor Péterrel együtt a sír felé fut.
Fiatalabb volt Péternél, hamarabb ért oda, látta a gyolcsot a földön, de nem
ment be. Megvárta Pétert, aki előbbre járt a korban. Az egyházatyák így
kommentálják ezt: a szeretet gyorsabban fut és előbb ér oda. János mégis meg
tudta várni, hogy testvére megérkezzen, és együtt menjenek be a sírboltba. Az
ember soha nem fut egyedül. János megtanulta, hogy Jézus mindig kettesével
küldte tanítványait. Azon a reggelen is ketten együtt léptek be a sírboltba. S amint
belépett: „látta és hitt”. Megértette,
hogy Jézus testét nem ellopták (hiszen ott voltak a leplek, ahová letették), és
hitt. A negyedik evangéliumban és a leveleiben őrzött tanúságtételének
középpontjában az Isten és a testvérek iránti szeretet hirdetése áll. Ez
mestere üzenetének lényege, „szíve”. Azt beszélik, hogy amikor már nagyon öreg
volt, széken vitték Jánost a keresztények közösségébe, ő pedig mindig a
szeretet parancsolatát ismételte el. Mikor megkérdezték, miért ismétli mindig
ugyanazt, azt felelte: „Azért, mert ez az Úr parancsa! Ha ezt teljesítjük, az
elég!”.
Karácsonyi imádság
