December 16., péntek

67 (66). zsoltár Magasztaljanak a népek, Istenünk, minden nép dicsőítsen téged!

2 Isten legyen irgalmas hozzánk,
áldjon meg minket és ragyogtassa fel arcát fölöttünk,
3 hogy megismerjük útját a földön,
és minden nép körében üdvösségét!
4 Magasztaljanak a népek,
Istenünk, minden nép dicsőítsen téged!
5 Minden törzs örüljön és ujjongjon,
hisz te igazságosan ítéled meg a földet.
Méltányosan ítélkezel a népek fölött,
kormányozol minden törzset a földön.
6 Magasztaljanak a népek,
Istenünk, minden nép dicsőítsen téged!
7 A föld megadta gyümölcsét,
Isten, a mi Istenünk megáldott minket.
8 Isten adja ránk áldását,
félje őt a föld minden határa!

A 67. zsoltár kezdő szavaival Isten áldását kéri – „Isten legyen irgalmas hozzánk, áldjon meg minket” (2) –, és ugyanezzel zárul: „Áldjon meg minket Isten, a mi Istenünk, áldjon meg minket Isten” (7–8). A zsoltáros a Számok Könyvéből jól ismert ároni áldást idézi és tölti meg élettel: „Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen neked üdvösséget!” (Szám 6,24–26). Amikor az ember áldást kér, lehívja Isten jóságát arra, akiért imádkozik. Mert tudjuk, hogy minden az ő ajándéka és tőle származik. Különösen is megindító ezért ez a kérés, hogy az Úr „ragyogtassa fel arcát fölöttünk” (2), mintha biztosítani szeretné a hívőket, hogy mindig Isten szerető tekintete alatt élünk. A zsoltáros ezután mindjárt kitágítja látomását minden népre, és azt kívánja, hogy méltó dicséret szálljon fel Istenhez: „Örvendjenek és ujjongjanak a nemzetek, mert igazsággal ítéled a népeket” (5). Ez Izrael hite, az Úrban, aki az egész emberiség történelmét irányítja; Ő kormányoz mindent, és semmit sem enged át a véletlennek vagy a vak végzetnek. Persze nem hiányoznak a katasztrófák és az erőszak, ahogy azt napjainkban is látjuk; de a történelem mégsem siklott ki az Úr kezei közül.  Továbbra is termékennyé teszi a földet, hogy az megadja gyümölcsét (7). Az egész zsoltárt áthatja az egyetemesség igénye: minden ember, minden nép és nemzet arra kapott meghívást, hogy felismerje az Urat és dicsőítse őt. Az egyetemesség igénye mögött az a szilárd meggyőződés áll, hogy Isten szeretete minden népet átölel, senki nincs kizárva belőle. Ez a lelkület visszhangzik az egész Újszövetségben is. Pál apostol így ír az efezusiaknak: „… más nemzedékek idejében nem volt ismert az emberek fiai előtt, úgy ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak és prófétáinak: azt ugyanis, hogy a nemzetek Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek, és együtt részesülnek az ígéretben az evangélium által” (Ef 3,5–6). Az Evangélium hirdetésének egyetemessége ma különösen is sürgető, mert új korlátok és válaszfalak épülnek. Pál apostol ujjongva hirdeti az újonnan született népet, amely Jézus által jött létre, és amelybe az egész emberiség meghívást nyert: „Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe” (Ef 2,19).
A Szent Kereszt imádsága