Isten
szava advent harmadik vasárnapján arra hívja e világ pusztaságának minden
lakóját, hogy örüljenek, mert ígéretet kaptak:
„Meglátják az Úr dicsőségét, Istenünk ragyogó fönségét” (Iz 35,2). A
próféta felnyitja hallgatói szemét, hogy a világ szomorúságán és beletörődésén
túlra lássanak, és mindenkit arra hív, hogy várja és remélje az Úr eljövetelét.
Azt is írja: „Bátorság! Ne féljetek! Nézzétek, eljön Istenetek [...], hogy
szabadulást hozzon nektek!”. Az Úr eljön. A próféta nekünk is hirdeti ezt az ígéretet,
gondos és örömteli állhatatossággal. Egy új világ látomását tárja elénk,
amelyben a sánta ugrándozik, mint egy szarvas, a néma ujjongva kiáltozik, és
egy út nyílik meg az emberi élet nehézkes és szomorú világában. Ezen az úton
mennek át azok, akiket az Úr megváltott. Hozzáteszi még: „Öröm és ujjongás jár
a nyomukban, mert fájdalom és siralom nem lesz többé”. Nem álom mindez? Nem
csak egy az időről időre felbukkanó sok álom közül? Nem üres optimizmus? Vagy
inkább remény, amelyet a próféta azért oszt meg velünk, hogy megvigasztaljon
állapotunk miatt érzett szomorúságunkban? Hiszen mikor látunk majd a könnyek és
szomorúság helyén örömöt és boldogságot? Kedves testvéreim, talán éppen ezt a
drámát éli meg a Heródes börtönébe zárt Keresztelő János is. Azon töpreng, hogy
Izajás ígérete vajon nem álom-e csupán. És ha mégsem az, mennyit kell még
várni, hogy az álom valóra váljon?
János
elküldi tanítványait Jézushoz, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy az eljövendő,
vagy mást várjunk?”. Ez ennek az időszaknak a nagy kérdése; de ez a hívő ember,
és minden, a világ sorsát a szívén viselő ember minden nap felmerülő kérdése
is. Mi is azt kérdezzük ezen a vasárnapon: mikor és hogyan válik valóra Izajás
jövendölése? Az Úr igéjét faggatjuk erről, ahogyan János tanítványai Jézust
kérdezték. A názáreti próféta nem marad adós a válasszal: „Menjetek, s adjátok
tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások
megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig
hirdetik az evangéliumot.”. Jézus Izajás szavait idézi, azzal üzeni Jánosnak,
hogy a jövendölés beteljesült. Már nem álom, hanem valóság.
Az
emberek között haladó Jézuson keresztül Izajás jövendölése elindult a
beteljesedés felé. Jézus hozzáteszi: „Boldog, aki nem botránkozik rajtam”.
Benne teljesül be Isten terve, nem a mágikus ezotéria ámulatba ejtő
különlegességével, hanem az irgalmasság egyszerűségével, az együttérzés
misztériuma által. A keresztény nemzedékek feladata, így a miénk is, hogy
láthatóvá tegyük azokat a jeleket, amelyeket maga Jézus mutatott meg, mint a
megújult világ kezdetét. Ez a súlyos felelősség nehezedik minden tanítvány
vállára. Ha valaki megkérdez minket, mi is mondhatjuk: „Menjetek és adjátok
tudtul, amit hallotok és láttok”. Ennek az eljövetelnek ma is vannak jelei.
Vannak, akik elkezdték hirdetni az evangéliumot a szegényeknek, vannak, akik
véghezviszik Isten szeretetének, igazságosságának, irgalmának csodáit, vannak,
akik önmagukról megfeledkezve a leggyengébbek, a legszegényebbek szolgálatába
állnak. Vannak vakok, akik szerető barátokat látnak maguk körül, vannak, akik
meg tudják vigasztalni a sírókat, gyengédek és készségesek tudnak lenni a
betegekkel és az elhagyatottakkal.
Boldog,
aki befogadja ezeket a jeleket, és engedi, hogy megérintsék a szívét. Jézus
eljött és megtanít arra, hogy vele járjunk, vele munkálkodjunk, vele
szeressünk, vele együtt hatódjunk meg a fáradt és kimerült tömegeken, akikkel
útja során találkozott. Arra tanít, hogy ne csüggedjünk el a várakozásban, ne
zárja be szívünket világunk kicsinyessége, a gőg, a beletörődés. „Jöjj el,
Urunk, Jézus!” – így imádkoztak a régi keresztények. Ez a mi imádságunk is, ez
szabadít meg a világ pusztaságának szomorú bűvöletéből.
Imádság az Úr napján
