4 Uram,
mutasd meg nekem útjaidat,
taníts meg ösvényeidre!
5 Vezess igazságod szerint és taníts engem,
hiszen te vagy az én Istenem és gyámolom,
minden időben benned bizakodom!
taníts meg ösvényeidre!
5 Vezess igazságod szerint és taníts engem,
hiszen te vagy az én Istenem és gyámolom,
minden időben benned bizakodom!
8Megbocsát
az Úr és hűséges,
megmutatja az
utat a bűnösnek.
9Az
engedelmeseket igazságban vezeti,
az alázatosokat
megtanítja ösvényeire.
10 Az Úr
minden útja kegyelem és hűség azoknak,
akik megtartják
szövetségét és törvényét.
14 Az Úr
titka azoké, akik félik őt,
nekik
nyilvánítja ki szövetségét.
A karácsony küszöbén állunk, és a liturgia újra
annak a 25. zsoltárnak néhány sorát adja ajkunkra, amelynek egy szakaszáról már
elmélkedtünk. A zsoltáros imádság bevezetője arra hív, hogy emeljük föl
fejünket, mert már közel van üdvösségünk. Mintha még utoljára figyelmeztetni
akarna, hogy rázzuk le magunkról azt a szokásunkat, amely arra késztethet, hogy
a kivilágított utcák karácsonyi hangulatában a felszínen lebegjünk, de hagyja,
hogy továbbmenjünk a konfliktusok, igazságtalanságok, a háborúk és a sokak
életére nehezedő számtalan tragédia mellett. A liturgia arra buzdít, hogy
emeljük föl tekintetünket, és várjuk azt a segítséget, amelyet az Úr ad nekünk.
A 25. zsoltár imádsága az anawim, az
Úr szegényeinek közegében születik, azon hívők közegében Izraelben, akik
tudják, hogy gyöngék és bűnösök, de bizalmukat egyedül Istenbe vetik. A zsoltár
imádsága ezért olyan, mint egy alázatos imádság, mindazon hívők közös
könyörgése, akik érzik gyöngeségüket, bűnüket, de tudják, hogy mennyei Atyjuk
mindig megbocsát nekik. A zsoltáros mintegy összefoglalja az Istenre hagyatkozó
szegények lelki jellemvonásait: az Úrban remélnek (3), megtartják szövetségét
és törvényét (10) és Istent félik (12 és 14). Ezen az úton indulnak el ezek a
hívők, hogy megismerjék egyenesen Isten szívét, ahogy a zsoltárt nyitó
könyörgés is hirdeti: „Hozzád emelem, Uram, lelkemet, Istenem, tebenned
remélek; ne hagyd, hogy megszégyenüljek, és ellenségeim ujjongjanak fölöttem!”
(1–2). A hívő ember szavai ezek, aki bízik az Úrban és az ő szavában. Jól
tudja, hogy az Úr „édes és igazságos” (8) és nem ítéli el azt, aki belé veti
bizalmát. Inkább a hívő akarja megismerni az Úr Igéjét és követni azt, abban a
bizonyosságban, hogy az az üdvösség igéje: „Uram, mutasd meg nekem útjaidat,
taníts meg ösvényeidre! Vezess igazságod szerint és taníts engem, hiszen te
vagy az én Istenem és gyámolom” (4–5). Most pedig elérkezett az idő, amikor ez
az Ige testté lesz, mellénk szegődik, hogy ne csak meghallgathassuk, de meg is
érinthessük, sőt ételünk és italunk legyen. Így valósul meg az a
szeretet-párbeszéd az Úr és a hívő között, amely az élet és az üdvösség lényege.
A hívő ember tudja, hogy „az Úr minden útja kegyelem és hűség” (10), ugyanakkor
nem rideg törvények, amelyeket ránk kényszerítenek, sem merev előírások, amiket
végre kell hajtanunk. A hívő ember élete szüntelen párbeszéd Urával. Isten
igéje nem külső törvény, hanem párbeszéd az Úr és a hívő között: „Az Úr titka
azoké, akik félik őt, nekik nyilvánítja ki szövetségét” (14). Azt is
mondhatnánk, hogy ez maga a karácsony misztériuma, azé az Igéé, amely testet
ölt és eljön, hogy miközöttünk lakozzék.
A Szent Kereszt imádsága
