December 1., csütörtök

118 (117). zsoltár Áldott az Úr, aki eljön
1 Adjatok hálát az Úrnak, mert jó:
irgalma örökké tart.

8 Jobb az Úrnál keresni oltalmat,
mint az emberekre számítani.
9 Jobb az Úrnál keresni menedéket,
mint fejedelmekre építeni.
19 Tárjátok ki nekem az igazság kapuit,
bemegyek hogy hálát adjak az Úrnak.
20 Ez az Úrhoz vezető kapu,
az igazak mennek be rajta.
21 Hálát adok neked, mert meghallgattál,
te lettél szabadítóm.
25 Uram, küldj szabadulást,
Uram, adj áldást és kegyelmet!
26 Áldott, aki az Úr nevében jön!
Az Úr házából megáldunk titeket.
27 Az Úr az Isten, az ő fénye világít nekünk.
Álljatok be a menetbe, legyen zöld ág a kezetekben,
egészen az oltár szarváig!

A 118. zsoltár Izrael hálaadó himnusza Istennek, amiért megszabadította ellenségeitől. Ez a zsoltár a zsidó liturgia része az őszi sátoros ünnep alkalmával, amely Izrael sivatagi vándorlásáról emlékezik meg. A zsoltár felütése litániaszerű buzdítás Isten dicséretére: „Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló!” (1–4). Ez a zsoltár újra arra hív minket, hogy Isten irgalmáról énekeljünk. Izrael Istene mintha nem tudna meglenni az ember nélkül, anélkül, hogy lehajoljon hozzá és keresse, megóvja ellenségeitől, megmentse a vereségtől. A zsoltáros pedig azt is kiemeli, hogy ez a kegyelem nemcsak ingyenes, de „örökkévaló” is. Bár mi könnyen eláruljuk az Urat, és az életünk olyan törékeny, a zsoltár arra hív minket, hogy szemléljük, és örvendezve ünnepeljük Isten örök irgalmát: „Az Úr irgalma örökkévaló”. A zsoltáros saját tapasztalatáról számol be: szorongattatásában az Úrhoz kiáltott és az Úr megmentette őt (5); az ellenséges nemzetek körülvették őt, mint a méhek, és föllobbantak, mint a bozóttűz, de mindnyájukat legyőzte az Úr nevében (10–12); aztán az Úr keményen próbára tette őt, de nem adta át a halálnak (18). A költő számtalanszor félbeszakítja önmagát, hogy megvallja Istenbe vetett hitét: „Az Úr az én erőm és dicsőségem, ő lett az én szabadítóm” (14), egy másik helyen pedig: „Az Úr velem van, nem félek, ember mit árthatna nekem?” (6). Majd nagy bölcsességgel kijelenti: „Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint az emberekre számítani. Jobb az Úrnál keresni menedéket, mint fejedelmekre építeni” (8–9). Valódi biztonságot csak az Úrnál találhatunk, akinek szeretete örökkévaló. Ostobaságában azonban az ember nem ismeri fel őt; sőt olykor egyenesen megveti és elutasítja. Isten viszont továbbra is küldi felénk szeretetének jeleit, mégha mi, kevélységünktől és kicsinyhitűségünktől elvakítva nem is ismerjük föl azokat,  sőt, elhessegetjük, elzavarjuk őket. A zsoltáros figyelmeztet bennünket: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett” (22. vers). Jézus is felidézte ezt a metaforát, és önmagára alkalmazta; és bizony mind a mai napig elutasítják és félretolják őt. És mégis Ő marad az Isten által választott szegletkő egy új, szeretni tudó nép felépítéséhez. A zsoltár záró felkiáltásait az evangéliumok is megidézik, Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának elbeszélésekor: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” (26). Így fogadják a szegletkőt, akire az új Jeruzsálem épül. Szent Efrém így ír erről: „Áldottak a te kitárt kapuid, a te szélesre nyitott oszlopcsarnokaid, amelyekben mindannyian helyet találunk! Utcáidon ott énekelnek az összes nemzetek! A pogányok, azok, kiknek szíve kemény, mint a kő, dicsérik és áldják a Követ, amelyet az építők elvetettek, de amely a fő szegletkővé lett! A Kő által megindítva minden más kő is felkiált!”
Imádság az egyházért