December 19., hétfő

A Trasteverei Szűz Mária-bazilikában imádság a békéért.

71 (70). zsoltár Dicsőséged zengem vég nélkül, Uram!

Imádság a szegényekért

³ Légy megmentő sziklám,
erős váram!
Valóban te vagy sziklám és váram.

⁴ Istenem, ments meg engem a gonoszok kezétől,
a bűnösök és hatalmaskodók öklétől!

⁵ Mert te vagy, Istenem, bizodalmam,
Uram, te vagy reményem ifjúságom óta.

⁶ Anyám méhétől fogva veled tartottam,
anyám ölétől kezdve te voltál osztályrészem,
mindig tebenned bizakodtam.

¹⁶ Hirdetem az Úr hatalmas tetteit,
és csak a te tetteidet dicsőítem.

¹⁷ Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta,

még ma is csodáidról emlékezem.

A zsoltár egy idős ember imádságát fejezi ki, aki sanyarú öregséget él: megtapasztalja a gyengeséget és a félelmet; a magánytól és az elhagyatottságtól tart. Olyan állapot ez, amelyet ma is hihetetlenül sok idős ember él át. A zsoltáros idejében kevesek érték meg a hajlott öregkort, ma az élet igen meghosszabbodott, és megsokszorozódott az elhagyatottság veszélye. Hány idős ember mondhatná el – és gyakran mondja is el – ugyanazt a fohászt, mint a zsoltáros: „Öregkoromban se taszíts el magadtól, akkor se hagyj el, ha erőm elfogy!” (9), és: „De öregkoromra, aggságomban se hagyj el, Istenem!” (18). Az idős hívő őszintén megvallja kényelmetlen helyzetét, és megállapítja, hogy hiába volt hűséges az Úrhoz, nem él boldog öregséget. Mindig Istenben bízott: „Te vagy reményem ifjúságom óta” (5), de most elhagyatottságot érez, és ellenségei gúnyolódását, akik leskelődnek utána, és nevetnek az ő becsületességén és hűségén.  Mi haszna volt annak, hogy hitt? Mindennek ellenére a zsoltáros – aki Isten elé tárja problémáját –, nem keseredik el, és egyáltalán nem tagadja meg múltját; sőt, megújítja bizodalmát és reményét az Úrban. Pontosan az Úrral való bölcs és folytonos kapcsolatban fedezi fel új feladatát, új hivatását az idős ember: tanúságot tenni az Úrban való reménységről, miközben elmarad mindaz, ami más életkorban ezt a reményt alátámasztotta. A hívő idős ember továbbra is Isten csodáiról beszél egy olyan életkorban, amikor oly sok illúzió szertefoszlik: „Én azonban mindig reménykedem, és mindennap gyarapítom dicséretedet. Szám hirdeti igazságosságodat, naphosszat segítségedet… Még ma is csodáidról emlékezem” (14–17). Ha Isten Igéjét befogadjuk, visszatér a frissesség és a reménység. Ez a lélek valódi fiatalsága. Az élet minőségének a szeretet és a reménység a mértékegysége, nem az életkor. A keresztény számára az életkori kategóriák felborulnak, ez világosan kitűnik az Újszövetségből is. Elég azokra az idősekre gondolni, akikkel Lukács evangéliumának kezdőlapjain találkozunk:  Zakariás és Erzsébet, Simeon és Anna. Ők hajlott koruk ellenére Isten misztériumának kiválasztott tanúivá váltak. Az az ember öreg, aki bezáródik létébe, önmagába fordul: ez az egyén, akár idős, akár fiatal, nem él, és nem éltet. Evangéliumi értelemben az fiatal, aki befogadja az Úr Lelkét: ő él és életet ad.

Imádság a szegényekért